Vajon miért olyan kedves minden lovas szívének a lószag? Szűcs-Gáspár Kinga, a Mindent a lovaglásról című könyv írója megfogalmazta a lovasoknak oly kedves gondolatokat a lovak jellegzetes szagáról.
Eléggé meghatározóak a szagok és az illatok az életemben. Van, aki vizuális típus, én túlnyomórészt az orrommal tájékozódom. Imádom a tavaszt, amikor nyílik az a hárs, az akác, az orgona. A frézia illata édesapámra emlékeztet: minden nőnapra azt hozott nekem.
Külön illata van az otthonnak, barátok lakásának, a kerteknek, kedvenc helyeimnek és illatuk van az emlékeimnek.
Egy-egy halvány, éppen csak elsuhanó illat olyan kapukat tár fel néha, ahonnan duzzadó folyamként tör elő a múlt: nagymamám semmihez sem hasonlítható főztje, a falusi kis ház, ahol a nyarakat töltöttem – és gyerek vagyok újra, vagy éppen kamasz, elesett, boldog, csalódott, megbékélt…És illatuk (vagy éppen szaguk) van az embereknek.
A hozzám közel állókat bármikor csukott szemmel megkülönböztetném. Sőt van, akiről meg tudom mondani, ha néhány perccel előttem járt egy helyiségben. És ez nem a túltengő parfümfelhőnek köszönhető.
Először kb. 5 évesen ülhettem lovon. A Balaton mellett, futószáron, egy nyaralás alkalmával. A történet szerint mindezt sortban tettem és igencsak feltörte a combom a szokatlan igénybevétel. Mégis tetszett. A ló szagára azonban még nem emlékszem. Tizenegynéhány éves lehettem, amikor egy társasággal elmentünk egy számomra ismeretlen lányért. Egy lovardánál vettük fel. Piroska büdös volt. Irtózatos szagot éreztem és a többiek is. Kérdés sem volt, hogy a csomagtartóban utazik. Persze nem értettem Piroskát és egy elég ciki csajnak tartottam…
Aztán belépett a ló az életembe. Szerettem és a szaga hozzá tartozott. Hamarosan már a lószag is élmények sokaságát szabadította ki búvóhelyükről, ahol csak gyűltek nap-nap és hét-hét után. Egyszer csak megszűnt a lószag, mint egyetlen és kerek fogalom létezni. Részekre oszlott, dimenzionálódott.
Más illata volt a bokszában álló lónak, a munkában megizzadtnak, az esőben füstösen és melegen párolgó lótestnek. És meg tudtam különböztetni a hozzám közel álló lovakat is illatuk alapján. Volt, akiknek olyan jó lószaguk volt: édeskés, meleg, otthonos. Volt, akiknek fanyarabb, erősebb, keményebb volt a szaguk. Érdekes, sokszor pont velük volt nehezebb kijönni.
És persze a lószaghoz társultak a járulékos illatok is: a széna zöldje, a szalma frissessége, a forgács haldokló és új értelmében újra éledő faillata, a mező ropogós növényeinek kipárolgása. És lóközelben illatosabb a természet is: az eső, a szél, a talaj, a napsütés. És persze ott van az ammóniaszag, az ápolatlan ló szaga. Ez még mindig nem jó, nem szeretem. De ez nem lószag, ez az igénytelenség, a nemtörődömség levegőbe öntött formája éppen úgy, ahogy egy pohár tiszta víz maga a folyékony, éltető levegő.
Sokszor odahajolok egy ló orrához, sebtében, csak úgy, egy szippantásért. Mert ott a legjellemzőbb, a legpuhább, a legközvetlenebb, a legsajátabb az illat. Még egyetlen ló sem vette rossz néven. Beszívja ő is az ember illatát, nagyot pislog a hatalmas szemével és elraktározza a lelkében.
Szűcs-Gáspár Kinga
Fotók: canva.com
Frissítve: 2022.08.18.
