A „lótulajdonossá válás” története
A vásárlás
Elhatároztam, hogy veszek egy lovat.
Feladtam a hirdetést arról, hogy milyen legyen, és úgy gondoltam, meg fog jönni rá a válasz.
Sok válasz jött, de egyik sem volt az igazi. Mert minek nekem egy arab vagy angol telivér? Arra lenne csak jó, hogy eldicsekedjek vele mindenkinek, és mutogassam, hogy az a gyönyörűség az én lovam. Lovagolni? Az más kérdés. Terepen biztosan elvinne a világba, nem beszélve arról, hogy rá kellene bíznom a fiamat is, aki 10 éves. Aztán olyan lovat sem akartam venni, aki teljesen képzetlen. Nem vagyunk profi lovasok, nekünk még sokat kell tanulnunk a lovaglásból. Nem jó, ha „vak vezet világtalant”.
Szóval vártam. Egyszer csak megjött az igazi. Persze nem tudtam biztosan, hogy ez az igazi, de tél derekán lementünk vidékre, hogy megnézzük. A tulaj már előre mondta, hogy nem egy gyönyörű paripáról van szó. Sajnálatos módon nem tud elég takarmányt venni, így egy kicsit soványka a drága. És csak azért adja el, mert a pénzből ennivalót vesz a többi lónak. De jó képességei vannak, ugróló volt, 10 éves és nagyon nyugodt állat.
Szóval lementünk – azt is mondhatjuk, hogy lekorcsolyáztunk vidékre, mert éppen esett a hó előtte való nap. Megtaláltuk a kicsike lovardát, és a tulajék nagyon szimpatikus, állatszerető embereknek tűntek már az első látásra.
Megmutatták a lovat is: neve Alice, de így senki sem hívja, mert becsületes neve Piros vagy Piri. Ezt a színéről kapta, mert pej a drága. Nem volt szép, de ahogy ott állt, fejét lelógatva és nyugodtan tűrve, hogy nézegessük, simogassuk, hát valami már motoszkált bennem. Felnyergeltük, és először a tulaj lovagolt, majd én is felültem. Minden kényelmes volt rajta: a lépés, az ügetés, a vágta. Lépései határozottak, biztosak és nyugodtak voltak. Már az első alkalommal harmóniában voltunk egymással. Felült a fiam is. Kezesen idomult a fiatal emberke mozdulataihoz. Szinte látszott, hogy vigyáz rá. Az volt az érzésem, hogy erre a lóra nyugodtan rábízhatom egyetlen gyermekemet.
„Szeretem, ahogy ülnek rajtam – gondolta Piri – de vajon hoztak sárgarépát?”
Azért még gondolkodtunk.
Egy hét múlva megint lelátogattuk, és kimentünk a tulaj fiával terepre. Nagyon ment a Piri! Látszott rajta, hogy imád a szabadban vágtázni – lehetőleg elsőként – de nem volt egy rossz mozdulata sem.
Most már szervezkedtünk az állatorvossal, mert kötelező megnézetni a lovat vásárlás előtt egy szakemberrel, aki elő tudja hozni a rejtett hibákat is. Így megelőzhetjük, hogy egy vagyont költsünk később gyógyításra.
A közel két órás vizsgálat nagyon alapos volt, és az én drága Pirim tűrte, hogy húzzák-nyúzzák. Még az állatorvos is megdicsérte, hogy milyen türelmes és hála Istennek makkegészséges.
Még egy hét, és átszállítottuk a kinézett lovardába. A szállítást is kiválóan fogadta – „Minden OK, csak legyen elég kaja előttem, mert különben unatkozom ezen a hosszú úton. Remélem az új helyen is lesz elég.”
Bevezettük a boxába és ő rögtön rácuppant a szénára. Nem igazán érdekelte, hogy rajta kívül még 6 ember tolong körülötte. „Jó fejű ló ez, Mónika. Nem egy idegbeteg!” – mondta a tanya tulajdonosa, ami annyit jelent, hogy nekik is kevesebb dolguk lesz vele.
Boldogok voltunk és legszívesebben ott aludtunk volna a lóval, ha nem lett volna annyira hideg.
Megvolt a várva várt ló.
Most kezdődik a munka és az összeszokás.
A munka
Kiderült, hogy Piri beles. Megette a szénát, a szalmát, a zabot, a nyalás végett boxába felakasztott sót, a mi sárgarépánkat és gyakorlatilag minden útjába akadó ehető dolgot.
Másnap reggel kivittem a lovardába, és gondoltam, kezdjük az összeszokást.
A második sétakörnél Piri összerogyott alattam. Nagyon megijedtem. Kiabáltam, hogy segítség, de rá kellett jönnöm, hogy egyedül vagyok a tanyán. A lovász elvitte a trágyát, a tulajt még ma nem láttam – így rajtam kívül nem volt ott senki. Tehát a problémát is nekem kell megoldani egyedül.
Azt éreztem, hogy fel kell állítani a lovat, és jártatni kell. Remegett kezem-lábam, de cselekedni kellett. Hiába kérdeztem Pirit, hogy mi a baja, még nem voltunk olyan „viszonyban”, hogy megértettem volna a gondolatait.
Szóval jártattam. Sokat sétáltunk, és egy keveset ügettünk. Közben többször trágyázott. Szépen lassan rájöttem, hogy ez a ló szó szerint „betegre zabálta magát”. Most meg fáj a hasa. Mi is összegörnyedünk, amikor fáj a hasunk. Ő pedig egyszerűen összerogyott a fájdalomtól.
Később megjött a tulaj, és elmondta, hogy a legjobbat tettem a lovammal, mert ilyenkor ezt kell csinálni. A betegség neve kólika (bélcsavarodás), ami az újfajta szénától (is) lehet, és hát ebbe lovak még bele is halnak, ha nem figyelünk oda.
Szóval szerencsém volt.
„Megbeszéltem” Pirivel, hogy legközelebb vigyáz magára, és diétára fogtuk. Másnap pedig már kint volt a karámban, így két „étkezés” között tudott járkálni.
Sokat lovardáztunk. Nagyon érzékeny volt az oldala és a szája. Már szinte nem is mozdulatra, hanem gondolatra fordult jobbra, balra. Alig érintettem sarkammal, már jármódot váltott. Úgy tűnt, hogy nagyon figyel a lovasára, és a legkisebb bizonytalanságomra (mondjuk vágta közben elhagytam a kengyelem) már meg is állt, mintha azt mondta volna „Figyelj főnök, nem ülsz valami biztosan rajtam, megállok jó? A végén még lepottyansz.”
Megfigyeltem, hogy ezt mindenkivel teszi, sőt ha olyan gyereket ültettünk fel rá, aki félt, azzal el sem indult ügetésben!
De azt is megérezte, ha valaki bizonytalankodott. No annak aztán meg sem moccant! Mert nem egy munkamániás a Piri! Ha tehette (és teheti a mai napig), hát bizony a könnyebbik végéről fogta meg a munkát a lovardában. A terep az más, de a lovarda az munka.
A lovardázásban az akadályokat szerette, és szereti most is, de azt nagyon! Az elején szinte rárontott az akadályra, amikor meglátott egyet! És ugrott, nagyot, biztosat és élvezettel. Meg kellett beszélnem vele, hogy én még nem vagyok olyan szinten, hogy ilyen gyorsasággal vegyem az akadályokat. Tehát várnia kell, amíg belejövök, és addig megkértem, hogy lassabban menjen. Nagyon rendes volt, mert megtette. 🙂
Az első időszakban kirúgott az első vágtánál. Lentről félelmetesnek tűnt a dolog, de rajta szinte semmit nem éreztünk ebből. Nem azért rúgott, mert szeretett volna ledobni minket, hanem azért, mert boldog volt, hogy futhatott.
Május végére Piri kikerekedett, szőre csillogó lett, és gyönyörű izmokat tett fel a vállára és a tomporára. A rút kiskacsából hattyú lett. Mi a titka ennek? Megfelelő mennyiségű és minőségű ennivaló és sok mozgás, főleg ügetés. De nem elhanyagolható a sok ápolás, törődés és szeretet.
Piri nem egy bújós fajta. A többi ló között is inkább egyedül bóklászik, nem haverkodik. Minket sem kényeztetett el. A mai napig csak nagy sokára jön oda hozzánk. Odamegyünk a karámhoz, szólunk neki. Ő felemeli a fejét, és látom a szemén, hogy a következőt gondolja: „Ja, csak Ti vagytok! OK, láttalak benneteket, de most bocsi, de kajolok tovább.” Újból szólunk hozzá. Válasz: „Hoztatok répát vagy almát? Ha igen, akkor megyek.” Ha a válaszunk pozitív (márpedig mindig pozitív), akkor kivárjuk, míg megérik benne a dolog, és elhagyja a füves legelőt a mi kicsi sárgarépánkért. De azért mi tudjuk, hogy szeret minket. 🙂
A terep
A terepet imádjuk! Először másokkal mentünk ki, aztán egyedül is.
Először a csoportos kimenetelről mesélnék.
A többi ló nem zavarja, nyugodtan lép és üget. Betartja a sorrendet, ha libasorban haladunk. Nem lassú, nem gyors. De ha meglát egy gyönyörű mezőt, hát akkor izgatott kezd lenni. Érzem, hogy menne, szinte hátraszól, hogy „Gyönyörű egy mező, fussunk egyet!” És akkor futunk.
Az első alkalommal félelmetes volt az ilyen vágta. Éreztem, hogy semmi közöm a lóhoz. Felesleges húznom a szárat, mert az még jobban ingerli a futásra. Nem tehettem mást, hagytam futni. A többiek jobban megijedtek, mint én. Kiabáltak, hogy húzzam a szárat, és dőljek hátra. De miután túléltem az első percet, már nekem sem volt kedvem megállítani a lovat. Száguldottunk! Fantasztikusan felszabadító érzés volt. Egy probléma adódott csak, hogy a mező kezdett elfogyni alólunk. Nos, gondoltam legfeljebb futunk tovább, és egyszer csak elfárad! De nem. Ahogy közeledett a mezőket elválasztó földút, Piri szétnézett, „Győztünk.” – gondolta, hiszen mindenki mögöttünk volt, elkezdett lassítani, és szépen megálltunk a mező végén. Kifújta magát és elégedetten lépegetett tovább, mintha mi sem történt volna.
Ezt a játékot minden mezőnél megismételtük. Sok nagy mező volt, amikor Zsámbékra mentünk!
Egyedül kimenni terepre Pirivel nem egy egyszerű dolog.
Nem fél a motorosoktól, a felröppenő fácántól, az elfutó nyúltól, de rémülete azonnal megnő, amikor egy „ló evő” fehér színű káposztalepkét lát felszállni a szomszédos fűszálról, vagy egy kisebb fenyő hirtelen mozdulattal „megugrik”!
Voltak olyan szituációk, melyeket csak „hátra menetben” tudtunk megoldani – azaz, mivel Piri csak tolatni volt hajlandó, így megfordítottam és „eltolattam” a fellépő borzalmas akadály mellett.
Ha nem hajlandó menni, akkor nem használ sem a sarok, sem a pálca. Volt úgy, hogy egyszerűen földhöz vágta magát (?!) – persze én is rajta voltam.
Szóval kellett hozzá a bátorság, ami bizony néha úgy elillant, mintha sohasem lett volna.
Aztán egyszer csak minden rendbe jött! Hurrá, szuper! Határozott léptekkel mentünk ki.
Majd két nap múlva megint minden a régi…
Hát nem unatkozunk…
Egy nagyon jó dolog van abban, amikor Piriről terepen lehuppanok a földre – Piri megáll, ijedten rám néz „Úristen, a Főnök leesett!” – majd türelmesen megvárja, amíg felkászálódok a nyeregbe, és nagyon óvatosan elindul… 🙂
A barátság
Már említettem, hogy drága lovacskám nem egy barátkozó típus. Szívesen legel egyedül és – biztos, ami biztos – odacsíp a másiknak.
Aztán egyszer csak elkezdtünk együtt kijárni terepre egy Olga nevű pacival. Kedves, barátságos kanca a lovardából, akivel nem szerettek kivinni gyerekeket. Azt mondták rá, hogy lusta és ledobja a lovasát.
Nos, mi egyiket sem tapasztaltuk. Sőt, nagyon jó ló, mert minden akadályon (legyen az pocsolya, árok, „félelmetes ló evő akármi”, stb.) simán átment, így Piri – miután meggyőződött, hogy Olga ép bőrrel megúszta a bulit – bátran megy utána, és sok mindent megtanul tőle. Olga nem akar győzni, neki teljesen rendben van a második hely is. Ő így is boldog és elégedett. Mindig elengedi Pirit, hadd rohanjon – ha nagyon akar. A mező végén úgyis találkoznak 🙂 – ettől persze Piri is boldog!
Igaz, Piri először képes volt egy több hektáros mezőn összeveszni Olgával egy fűcsomó kapcsán, de lassan megbarátkoztak. Kiderült, hogy Olgáról eddig azért pottyantak le a lovasok, mert nem hagyták őt legelni ezeken a szép mezőkön – így Ő egy laza fejmozdulattal letette a kis lovasát. Velünk, miután megkapta az adag füvet, elégedetten ment tovább, és persze nem is lusta.
Nagyon boldogok voltunk, hogy találtunk egy másik megbízható pacit, így már a fiammal együtt is ki tudtunk menni terepre.
Persze ennek a nagy „szerelemnek” az lett a vége, hogy felesben egy barátunkkal megvettük az Olgát. Így most van másfél lovunk. 🙂
A versenyló
Nos, amikor megvettük Pirit, mindent gondolhattunk róla, csak egyet nem, hogy díjugró ló volt, mégpedig nem is rossz.
Ez akkor derült ki, amikor lovardát váltottunk. Az érdi „Ördöglovasoknál” házi versenyeket rendeznek, ahol van ügyességi és díjugratás is – persze mindenkinek a saját „vérmérséklete” szerint.
Mivel én már ugrottam Pirivel a másik lovardában, gondoltam, hogy indulok az őszi versenyen. Sajnos a verseny előtt megfáztam és magas lázzal nem is gondolhattam arra, hogy versenyezzek. A fiam azonban – aki addig szó szerint 6, azaz hat alkalommal ugratott, úgy döntött, hogy az ügyességi mellett megpróbálja a kisugró számot is (60-70 cm). Izgultam (nem is kicsit!), de nagyon nagy meglepetésben volt részünk. Piri hibapont nélkül vitte végig 12 éves fiamat a pályán.
Mintha azt mondta volna „Figyelj kisfőnök, Te csak mutasd meg nekem az akadályt, majd én ugrok. A Te dolgod, hogy fennmaradj!” Így első nekifutásra rögtön „elcsípték” a 6. helyet.
A díjugratáshoz értő emberek felfigyeltek a pacira. A „Mikulás kupára” elkérték Pirit, hogy az egy méteren rendezendő versenyen ugorjon egy képzett lovassal.
Szívesen odaadtam, és legnagyobb ámulatunkra Piri megnyerte a versenyt.
Felmerül a kérdés, hogy miért nem folytatódott régebben Piri díjugrató karrierje? Mint megtudtam, ezt szaknyelven úgy hívják, hogy „befejelés”. Egyszerűen túlversenyezték és edzették a lovat – így mikorra a versenyre értek, már olyan mély undor volt a lóban az akadályok felé, hogy megtagadta az ugrást. Miután ezt rendszeresen megtette – egyszerűen leselejtezték.
Miért ugrik velünk szívesen?
A lehető legkevesebb ugró edzés – hiszen csak a lovasnak kell edzenie, a ló már képzett. Sok tereplovaglás, ami lenyugtatja az idegeit, sőt mostanában már száguldozni és nyerni sem akar mindig. Legeltetés, szeretgetés, ápolgatás – érezze, hogy akkor is fontos, ha nem teljesít.
Ha most belép a versenypályára, kihúzza magát. Nézi az akadályokat, hallgatja a zenét, és olyan szívesen és dinamikusan ugrik, hogy élvezet nézni.
Ha velem ugrik, akkor szép lassan és biztonságosan megy. A fiammal már sokkal dinamikusabban, és meglepően jó időket mennek. A versenyző fiatal lánnyal pedig egyszerűen repülnek az akadályok felett!
Mostanában tájékozódási terepversenyen is indultunk vele.
Beteg a ló
Szeptemberben az egyik versenyen már az eredményhirdetésre is sántikálva ment ki Piri (pedig megnyerte a versenyszámot). Gondoltuk, hogy meghúzta a lábát. Hagytuk pihenni két hetet. Még mindig sánta volt. Az én drága és elnyűhetetlen pacim beteg!
Éppen kijött a doki egy másik lóhoz, gondoltam nézze meg a miénket is – hátha meg tudja mondani, mi a probléma. A kupaktanács nem hozott eredményt – csak annyit sikerült megállapítani, hogy a pata környékén van valami gubanc. Röntgenezni kell, addig is álljon a ló.
Megröntgeneztük, és kiderült, hogy pataízületi gyulladása lehet – de ez sem biztos. A doki szteroidot akar neki adni, de én nagyon határozottan azt feleltem, hogy „Nem”.
Most jöttek az „alternatív” gyógymódok, vagyis felhívtam az összes olyan lovas ismerőst, akinek lehet valami elképzelése a dologról. A több, mint 30 éve szakmában lévők azt tanácsolták, hogy „Levenni a patkót drága Mónika, és kitenni a pacikát a legelőre 6 hónapra, aztán már rendben is lesz!”
Jó ötlet, gondoltam, csak az a baj, hogy mindjárt tél lesz (mert közben azért teltek a hetek), és nekem nincs még 6 lovam, hogy egyet csak úgy pihentessek.
Az internet böngészése sem tett okosabbá, gyakorlatilag semmi értelmeset nem találtam a témával kapcsolatban. Kivéve egy gyógynövénykivonatot, amit meg is vásároltam, és elkezdtem adagolni mind a két lovunknak. Sajnos ennek csak 3 hónap múlva van látható eredménye… 🙁
Utolsó reménységünk a patkolókovács volt, akivel nagyon jó viszonyba keveredtünk így az évek folyamán. Ő ajánlott egy dokit, aki állítólag a paták specialistája.
Kijött a doki egy olyan kisteherautóval, amiben egy komplett állát klinika van berendezve; röntgennel, számítógéppel és minden kütyüvel, amire csak szüksége lehet egy „lódoktornak”.
Kétórás jártatás, vizsgálat és beszélgetés eredménye egy másik röntgen lett, ahol is megállapításra került, hogy Piri bal első lábának talpa sokkal vékonyabb, mint kellene (és mint a másik talpa), így valószínűleg ez az oka a gyulladásnak. A gyógymód – megfelelő szögbe kell állítani a patát, hogy ne terhelje az ízületet és egy spéci patkót kell tenni rá. Hat hónap múlva újra röntgen, hogy lássuk kellőképpen megvastagodott-e a szaruréteg. Addig is folyamatos és fokozatos munka.
Miután egy kisebb vagyont már így is kifizettem a kezelésekre, röntgenekre, hát csak reménykedni tudtam abban, hogy ez a megoldás jó lesz.
Ha jobban belegondolok, akkor tényleg csak ki kellett volna tenni 6 hónapra a legelőre, és meggyógyul.
Január végén, két hónap elteltével lehetett észrevenni, hogy javul a lába. A patkolókovács szerint már csak az veszi észre, hogy sántít a ló, aki tudta, hogy beteg volt.
Mi a jó abban, hogy beteg a lovam?
Sokan gondolhatják, hogy ez egy hülye kérdés. Nincs semmi jó a betegségben. Én mégis úgy gondoltam, hogy kell lennie egy pozitív hozadéknak is.
Hála a sok foglalkozásnak és sárgarépának (meg almának, keksznek és gyógynövénykivonatnak) észrevettem, hogy Piri nagyon lenyugodott. Nincsenek fura ijedezései, nem kapja el a fejét, ha meg akarom simogatni – sőt odadugja a pofáját a hónom alá, és szemét lehunyva relaxál 🙂
Első szóra odajön, sőt a mezőn – miután megijedt egy rókától legelés közben – odavágtatott hozzám, hogy védjem meg!
Hogy ne terheljem nagyon, sokszor szőrén ültem fel rá – csak úgy kötőfékkel a kezemben – és járkáltunk, ügetgettünk.
Minden sokkal nyugodtabb és bizalmasabb lett körülöttünk, és ezt mind a ketten érezzük.
Mivel a fiam nem egy sietős fajta :), így Piri vele mindig nagyon másképpen viselkedett. Ők mindig „csak úgy” kimentek lovagolni.
A fiamat nem igazán érdekli (és nem is fogja soha!), hogy hogyan tartja a lábát, a szár általában lóg a kezében, és legeltetés közben lazán hátra dől a nyeregben, vagy ráhajol a ló nyakára, és átöleli azt.
Én csak most értettem meg igazán, hogy Pirinek ez kell – ez a lazaság. Csak semmi kötelesség, menjen minden a maga útján. Persze azért éreznie kell, hogy ki a „Főnök”, de nem kell a folyamatos kontroll.
Bízzak annyira a lovamban, hogy néha csak úgy elengedem magam.
A fiam ezt „zsigerből” csinálja, nekem pedig meg kellett tanulnom.
Nem kell mindent ellenőrzés alatt tartani az életben, és a gondos terveket néha egy laza mozdulattal fel kell rúgni. Lehet néha spontán dolgokat is csinálni, és senkinek nem kell megfelelni – egyes-egyedül saját magamnak. És bízzak annyira magamban, hogy rábízom magam a lovamra (a férjemre, a barátaimra, a fiamra…) és ne féljek semmitől sem… csak élvezzem, ahogyan süvít a fülem mellett a szél, amikor vágtatunk azokon a bizonyos mezőkön… szabadon.
Most 2011. február 2-án 3 éve, hogy megvettem Pirit.
Ha Piri nem lett volna beteg, akkor ezt (talán) soha nem tanulom meg. Köszönöm.
Sándor Mónika
Frissítve: 2023.07.19.
Fotók: Canva
