keresés a lovardák között


A magyar paraszt ló szeretete


A tisztelt olvasót tájékoztatni széleskörűen nem kis feladat, mert a teljesség igénye, arra késztet, hogy az akkori társadalmi és politikai körülmények is ismertté váljanak. Most is vissza kell térni az 1960-as évek időszakára. A politikai döntéseken alapuló TSZ törvény, előírása szerint a belépő tagnak földjét, lovát gazdasági eszközeit a közösbe kellett adni. A magyar paraszt ilyen szavakról, hogy kolhoz vagy szovhoz nem is hallott, majd váratlanul nyakába szakadt egy ismeretlen gazdasági forma.
Érthető módon a legjobban földjét sajnálta, mely ősei számára évszázadokon át a megélhe-tést biztosította, másik legfájóbb pont a lova elvesztése volt. A lovához való hűségét és sze-retetét megtörtént eseményekkel kívánom bizonyítani.
A csongrádi tanyavilág kettőshalmi határrészén gazdálkodott Lebrinszki Józsi bácsi. Jókötésű, két szeplős szürke lova volt. A leltározást tanyáról tanyára járó 5 tagú bizottság végezte. Józsi bácsi közölte, tudja, hogy a lovakat át kell adnia, de a tulajdonjogukat igazoló járlat levelet még a TSZ elnöknek sem adja át. Miután belépett a TSZ-be a központi magtárban dolgozott, ahol a lóistálló üzemelt. Minden reggel a góréból kivett két cső kukoricát és vitte volt lovainak, miközben simogatva őket elbeszélgetett velük.
Ma is lakott a Zöldkereszt mögött az a tanya, melynek egykori tulajdonosa Dányi Mihály mintagazda volt. Felesége földje miatt kulák listára került az 50-es években. A végrehajtók minden terményét elvitték. Mivel így a góré üresen állott Mihály bácsi lovai abrakolásához más megoldást keresett. Amikor a felesége piacra ment, a kamrában tárolt lisztes zsákból néhány szakajtó lisztet merített és betárolta a lóistálló abrakos ládájába. A lovaknak készített szénaszecskát megvizezte és ráöntötte a lisztet. Az emiatt kitört családi vihar után elhatároz-ta, hogy a lovaival végzett talajmunkát ezek után abrakban térítsék meg neki a földtulajdono-sok. Miska bácsi azt a nézetet vallotta, hogy az ő kancáinak mindig fényes szőrűeknek kell lenniük. Így a TSZ-be történő belépési nyilatkozatát csak úgy volt hajlandó aláírni, miután a TSZ elnöke írásban engedélyezte, hogy fogatosként a saját lovait hajthatja.
Tekintélyes gazda volt Lantos Farkas is a tanyavilágban. Két törzskönyvezett kancát vitt a TSZ-be, Lenke és Szedres volt a nevük. Csak úgy vállalta el a brigádvezetői munkakört, ha Lenke lovát kapja szolgálati lóként.
Csöndes természetű, jó indulatú ember volt Ötvös Józsi bácsi. A belépési nyilatkozatot ugyan aláírta, de szép pej kancáját nem volt hajlandó a TSZ közös istállójába beadni. Elcsap-ta láncukról borjú nagyságú kutyáit, így tanyaudvarába élő ember bemenni nem mert. Egyik nap délelőttjén a TSZ irodájában volt dolgom. Az iroda előtt egy ló nélküli gumis kocsit ta-láltam, rúdjára rá volt akasztva az egyes fogatolású lószerszám. Kiderült, hogy a fogat Ötvös Józsi bácsi tulajdona. Hivatalos ügyeit jött intézni, ám amíg az irodában tartózkodott az ud-varon járó párttitkár kifogta a lovát és bekötötte a tehenek mellé az istállóba. Néhány percen belül a két fél vitájától volt hangos az udvar, majd előkerült az istálló vasvellája is. A haláltól az udvaron közlekedők mentették meg a párttitkárt.
1960 őszén édesapámnak segítettem a háztáji kukorica törésében. Munka közben mondotta, hogy hazafelé menet nézzek be a Tisza TSZ lóistállójába. A sarokba bekötve találok majd egy szép fekete kancát. Tavasz óta senki nem merte befogni, mert volt gazdája Palásti György közölte a brigádvezetővel, hogy ha befogva látja, a hajtóját azonnal agyonüti még ha bebörtönzik akkor is. Megtaláltam a kancát, jó kondícióban, de ápolatlanul, elhagyatottan és túlnőtt patákkal. Másnap telefonon felhívtam a TSZ elnökét és megállapodtunk egy cseré-ben. A Petőfi TSZ lead vágóra a Tisza TSZ nevére egy 6 mázsás vágó lovat, mi pedig elhoz-zuk a fekete kancát. Így mindenki elégedett volt. A Tisza TSZ nem etetett tovább egy fogatolás nélküli lovat, a Petőfi TSZ tenyészete pedig egy kiváló kancával gyarapodott. Palásti Gyuri bácsi is megnyugodott, mondván: „legalább jó helyre került a Baba”.
Az egykori parasztság nem csak értett az állatokhoz, hanem azok szeretetét vénájában örö-költe őseitől. Azon 1960-ban alakult TSZ-ekben, ahol nem a párt vezetés diktált, hanem a szakvezetés irányított, ott a fogatos és állatgondozói munkakörökbe a volt parasztemberek kerültek.
Főagronómusként dolgoztam, amikor egyik reggel a munka eligazítás után a magtáros arra kért, hogy menjek vele, mutatni akar valamit. A kukorica góréhoz érve mutatta, hogy két léc ki van törve és kb. 1 m3 csöves kukorica hiányzik. Ellopták? – kérdeztem, mire azt felelte, hogy a fogatosok vitték a lovaknak, pedig naponta megkapják a kért mennyiséget. Közöltem a magtárossal, ha leltárhiánya lesz szóljon. Közben arra gondoltam, hogy addig nincs baj, amíg így szeretik az emberek a gondozásukra bízott állatukat.
Írásom utolsó része eltér a megadott címtől és az esemény is korábbi időszakra esik. Eddig a parasztember ló szeretetét írtam le, most pedig az ember és lovai közös sorsát, a politikai diktatúra gazdaságra gyakorolt hatását kívánom bemutatni.
1952-ben tényleges katonai szolgálatot teljesítvén Húsvétra szabadságot kaptam. A Tisza bal partjának Nagyréti-gátján gyalogoltam tanyánkra. Az Ellési-part közelében a gát közeli második parcellán egy parasztember fogasolta sárga és pej színű lovaival az őszi mélyszántást. Messziről nézve nem értettem, hogy miért nem haladnak folyamatosan, majd közelebb érve tragikus látvány tárult elém. A lovak olyan soványak voltak, hogy bordáik jól látszottak, csípőcsontjukat pedig csak a bőr fedte. Hajtójuk a lovak feje mellett egyik kezében a kötőszárat fogta, másikban az ostor volt. Sűrűn szólítgatta őket, ám azok csak 8-10 métert mentek, majd erejük vesztével mindig pihentek néhány percet. A küzdelmes haladás és megállás sűrűn ismétlődött, majd azt láttam, hogy a lovak beledőlnek a hámba, de a fogas nem mozdul. Az ostort nem használta, mert sorstársait nem okolta erőtlenségükért. A hajtó tehetetlenségében a lovak elé ült és felköpött az égre. A távolság miatt csak egy magába roskadt mélyen lehajtott fejű embert láttam. Káromkodott, vagy sírt-e nem tudom, a tragikus látvány ma is élő kép emlékezetemben.
Ilyen keserűen lett sorstárs ember és ló az időszakra jellemző gazdaságpolitikai helyzetben.

Ornyik Sándor
nyugdíjas mezőgazda

Forrás: Magyar Lovas Kör





Cikkajánló:


Hozzászólások:

























   
Horze Lovasáruház   KLP   Lovasvilág Lovasbolt   Decathlon   Tanita Lovasboltja   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés