Western egyszeregy 4. rész: Lótípusok és felszerelések

Nehéz lenne pontosan meghatározni, melyek a westernlófajták, ugyanaz a helyzet velük, mint az “andalúzokkal”. Minden Andalúziában született ló megérdemli ezt a nevet – tehát minden az USA-ban született ló “westernló” lenne? Ez azért nem igaz.

Mi az a “westernló”?

Szóval, mi az a westernló? Ez csakis és kizárólag a ló kiképzésétől függ. Különböző lovaglási módokat, stílusokat különböztetünk meg: “európai stílus“, ezen belül is díjlovaglás, díjugratás, military, távlovaglás, túralovaglás; “barokk”, “spanyol”, guardian… és a western. Ha eltekintünk a magasan dotált versenyélettől, bármelyik lovat lehet westernstílusban kiképezni és lovagolni. Amire ehhez valóban szükség van, az nem más, mint bármely lovaglási módnál: egy együttműködő ló megfelelő értelemmel és annak képességével, hogy ezt a lovas érdekében használja is.

Ha a westernlovaglást csupán hobbiként szeretné űzni, és az úgynevezett “fun-trail”-eken kívül nem akar versenyezni – tartsa meg a melegvérűjét! Sokan azt hiszik, hogy a westernlovagláshoz rögtön feltétlenül egy quarter vagy paint horse-ra van szükség. Ezekre a specializált fajtákra talán a versenyzőknek van szükségük, de egy “normál” szabadidőlovast boldoggá tehet egy western módra lovagolt melegvérű, telivér vagy akár egy hidegvérű is. Egy ideje a komolyabb versenyeken is szép számban képviseltetik magukat a quarteren,  painten és appaloosán kívül más fajták is. Reiningen láttam már pöttyös arabokat, haflingikat és criollókat – és egy izlandit a trailpályán!

Ennek ellenére annak, aki tényleg a nagy versenyekig akar eljutni, ajánlott egy öröklakás áráért megfelelő quarter-t, paint horse-t vagy appaloosát venni – néhány millió forint egy jó, sikeres, jó vérvonalból származó reininglóért az az ár, amivel mindenképpen számolni kell – ami nem is nagyon tér el a jó ugró- vagy díjlovagló lovakétól, amelyek alvás közben hátrafelé is tudják teljesíteni a programjukat…

De közülünk kinek vannak meg magának is a képességei, hogy egy igazi versenyen – és itt zárjuk ki a kisebb, helyi rendezvényeket – részt vegyen? Egy jó ló hozzásegíthet a győzelemhez, ha az, aki rajta ül, szintén tudja, hogyan kell kezelni egy ilyen tökéletesen lovagolt lovat. Különben ugyanis ugyanaz a dilemma, ami sok “normál” istállóban is: a kislány kap egy díjlovagló csodát csillagászati összegért, bár alig tudja megülni ügetésben, a ló néhány hét alatt mindent elfelejt, “ellovaglódik”, és árának már a felét sem éri.

A legfőbb szempontok

De térjünk vissza a fajtákhoz. Milyen felépítése legyen a tökéletes westernlónak? Nos, ahogy mondtuk, attól függ, mit akarunk vele csinálni. Egy pleasure, vagyis hobbi quarter-t más irányelvek szerint értékelnek, mint egy reining- vagy cuttinglovat. Egyébként vannak hozzáértő tenyészegyesületek, amelyek nagyon szerteágazó felvilágosító munkát végeznek; ha tehát pontosan akarja tudni, hogyan kell kinéznie egy quarternek, paintnek, appaloosának vagy bármely más “western”-fajtának, forduljon a megfelelő egyesülethez.

A hobbilovas számára – és ez a legnagyobb tábora azoknak, akik a westernlovaglás mellett döntenek – az ilyen finomságok nem sokat számítanak. Boldogulni kell a lóval, szeretni, legyen egészséges, ne legyen testi hibája, amelyek negatív terhelést jelentenek neki – és kész. Minden más csak azokra vonatkozik, akik komolyan szeretnének versenyezni.

A felszerelés

Azt, hogy mi a westernnyereg, biztosan nem kell külön leírni, Önök közül biztosan mindenki látott már életében legalább egyszer ilyet. Tehát fogjuk rövidre: a westernnyereg egyrészt egy vázból áll, amely fából vagy speciális műanyagból készül. Ezt a vázat strapabíró, különlegesen kikészített marhabőrrel vonják be. Az ülőfelületet esetleg még ki is párnázzák, majd még egy réteg bőrrel vonják be. Egy westernnyereg súlya 10 kg-tól akár majdnem 30 kg-ig is terjedhet, az építés módjától és attól függően, mire akarják használni.

Az árat tekintve egy jobb minőségű westernnyerget újonnan körülbelül 200-250 000 Ft-tól lehet beszerezni, felfelé – különösen a shownyergeknél – a határ a csillagos ég. A westernnyereg nagyon jó tartást biztosít a lovasnak, de nem ül rajta olyan “közel” a lóhoz, mint az angol nyeregben. A súlypontnak optimális esetben kissé hátra kell tolódnia, ahogy ezt a westernnyergek “atyjától”, a vaquero-nyeregtől is ismerjük.

Használati céltól függően különböző kivitelűek léteznek. Mély ülőfelület, lapos ülőfelület, kerek szárny, szögletes szárny, nagy szarv, kis szarv, hosszú szarv, vastag szarv. Nehéz kengyel, könnyű kengyel stb. Minden westernlovas ághoz megvan a megfelelő nyereg, vagyis mielőtt elindulnánk vásárolni, pontosan tudnunk kell, mit szeretnénk vele csinálni – egy pleasure-nyereggel reiningben lovagolni ugyanolyan ostobaság lenne, mint egy díjlovagló versenyen ugrónyereggel megjelenni. A “normál” hobbilovasnak azt ajánlanám, hogy olyan nyerget keressen, amely a súlypontot hátra teszi, és a lovas súlyát jól elosztja az egész lóháton. A magas “cantle” és hátsó nyeregkápa jó tartást ad – vagyis egy olyan nyereg, amely a kaliforniai westernnyergeket utánozza, biztosan nem rossz választás.

Aztán természetesen egy úgynevezett pad is kerül a nyereg alá – a piacon pedig persze itt is van mindenféle célszerű és haszontalan dolog, a legjobb, ha egyszerűen kipróbáljuk őket, de soha ne felejtsük: a legdrágább pad sem küszöböli ki a rossz nyereg nyomását!

Végül eljutunk a kantárakhoz – itt pedig a választásnak nagymértékben a ló tudásától kellene függnie. A kiképzést általában bosallal kezdik, egy zabla nélküli kantárral, amely valószínűleg a spanyol orrfékből alakult ki. Utána következik a snaffle, egyfajta úgynevezett “vízfeszítőzabla”, valamivel vékonyabb, így élesebb is, mint ennek európai változatai. Végül van még minden lehető és lehetetlen, sima, csupasz, fényes, díszes zabla: ezek az úgynevezett “shank bit“-ek. Sohasem szabad elfelejteni, hogy ezek feszítőzablák. Egy hevesebb rántás súlyosan megsértheti a ló száját, sőt akár az állkapcsát is eltörheti! A komolyabb feszítőzablák csak profiknak valók! Mindegy, hogy westernlovaglásról vagy bármi másról van szó. Nem egyszerűen az a megoldás – ahogy az mostanában sajnos igen divatos – hogy szépsége szerint választunk zablát, és egyszerűen kicseréljük az addig jól bevált csuklós csikózablát, bármilyen szépen és finoman reagált is rá eddig a ló. Ne dőljön be a “divatdiktátoroknak” – egyszerűen hagyja ott a lovasboltban ezeket az eszközöket, és maradjon meg a jól bevált zablánál!

Most jön még maga a kantár, amiben nincsenek igazán jelentős különbségek az angol lovagláshoz képest. Az orrszíjat ebben a formában a kantáron alig ismerik, helyette egy úgynevezett cavecon-t húznak át a kantár alatt, ami csak akkor lép akcióba, ha a ló hevesen kitátja a száját. A szárak többnyire osztottak, és körülbelül két-két méter hosszúak – ez időnként meglehetősen idegesítő lehet, vagyis mindenkinek azt tanácsolom, először kösse össze egy csomóval a két szárat, szükség esetén rövidítse is meg őket, kezdetben sokkal egyszerűbb így boldogulni.

A lovasnak “felszerelésből” végső soron nem sok mindenre van szüksége. Csak egy szó a farmerben lovaglásról – az európai üzletekben vásárolható farmereknek túl kemény a belső varrása, ami egy hosszú kilovagláson kegyetlenül “húsbavágó” lehet. Próbáljon meg inkább egy western szaküzletben beszerezni egy megfelelő méretű “wrangler” vagy “cowboy” farmert. Ezeknél a belső varrás csupán egy egyszerű varrás, és nem a speciális farmervarrás. Az úgynevezett “boot cut”-os farmerok is jók, ezeknél a nadrág szárait úgy szabták, hogy könnyen rá lehet húzni őket a csizmára. És mindig gondoljunk arra, hogy lovaglófarmerből kicsit hosszabbat vegyünk, mert amint felülünk a nyeregbe, a nadrág szára automatikusan kissé feljebb csúszik!

A westernkalap mifelénk csupán divatos kiegészítő, csak a versenyeken előírás – de mindenkinek azt tanácsolom, mindezek ellenére maradjon meg a régi jó lovaglókobaknál – saját biztonsága érdekében! Időközben megjelentek olyan kobakok is a piacon, amelyekre rá lehet húzni egy westernkalapot, de ezek persze nem olcsók.

3. gyakorlati tipp: Gondolkodni, nézni, csinálni!

Szóval, ismét valami praktikusat kipróbálásra. Ha tartotta magát legutóbbi tippemhez, és egyszer hosszabb ideig egyszerűen laza szárral lovagolta a lovát, elkezdhetünk átállni a nyakreiningre. Amikor fordítja a lovát, dörzsölje meg egyértelműen az ellenkező oldali szárral a nyakán – ha tehát jobbra akar fordulni, a bal oldali szárral. Ezzel egy időben jobb kezét messzire nyújtsa ki, és helyezze át a súlyát. Adjon egy pillanatnyi gondolkodási időt a lónak. Általában már ilyenkor a kívánt irányba kell fordulnia, vagy legalább a fejét jobbra kell fordítania, mintha azt kérdezné, “hát te mit akarsz?” Adjon neki megerősítést, és enyhén hajtsa előre, szükség esetén még egyszer húzza meg a jobb szárat – és a ló vonakodva ebbe az irányba fog fordulni. Oké, stop, kiadós dicséret, megint egy darabig egyenesen lovagolni, aztán megpróbálkozni a másik oldallal.

Kezdetben ne vigye túlzásba, a lónak is kedvét kell lelnie a dologban. Ezután lassan növelje a fordulások számát – de maradjon meg a lépésnél. Semmit sem kockáztatunk, a lova eddig hozzászokott a rövid szárhoz, meg kell tanulnia saját utakat keresni.

Ha a fordulás már megy, behúzhatja a kezét, és egy idő után már csak az ellentétes oldali szárral meg kell dörzsölni és a súlyát áthelyezni. Egyszerűen csak nézzen arra, amerre menni akar, képzelje azt, hogy motoron ül – ott is szinte csak a súlyával kormányoz, kevésbé közvetlenül magával a kormánnyal. Mostantól “gondolja” ki az útirányt. Oda akar menni, és oda is ér – és kész. Persze lehet, hogy a lova ezt a fejbeni fordulatot vonakodással vagy akár ellenkezéssel kérdőjelezi meg – maradjon nyugodt, de határozott, és semmiképpen se engedje arra menni a lovat, amerre éppen akar. Egy westernlónak nagyon jól neveltnek kell lennie, különben a lovaglás ebben a stílusban sem szerez sok örömet!

Néhány nap vagy hét múlva – voltak már olyan lovaim is, amelyek egy óra alatt is megértették – a lova, amint a nyakán érzi a szárat, “ki fog térni” előle, és az ellenkező irányba fordul, ha ugyanakkor egy kis nyomást gyakorol rá a lábával, és a kívánt irányba néz. Minden további most már csak az idő és a tudása kérdése. Egyszer aztán a nézőknek az lesz az érzésük, hogy a puszta gondolat elég, hogy a lova arra menjen, amerre akarja. Valójában azonban a jelei olyan finomakká váltak, hogy egy kívülálló számára már alig észrevehetőek.

A lovak érzékeny állatok. Egy alig egy gramm súlyú legyet is megéreznek a szőrükön, és célzott megrázkódással kergetik el. Miért gondolják hát olyan sokan, hogy ezeket az állatokat kemény kézzel, állandó rángatással és kopogással kell irányítani? Mindennek az igazi díjlovaglásban sincs semmi keresnivalója, ezt bármelyik jó lovas megerősítheti. A kevesebb itt is több – ha jól csinálja, és lova nem szenved rendkívüli lelki károsodástól, eljön az a nap, amikor a fogával is meg tudja fordítani és irányítani a lovat! Vagy akár tényleg a puszta gondolattal? No jó, haladjunk csak lépésről lépésre. Ahogy a híres kínai is mondta: “A világ leghosszabb útja is az első lépéssel kezdődik”. Ön pedig most megtett egyet.

Karin Tillisch
A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2002. januári számában.
Frissítve: 2012.04.11.
2023.07.14.
Fotók: Pixabay