Jókai Mór – A sárga rózsa /részletek/

Szent Márton legendája

“… – Ugyan, édes körösztapám uram, hogyan van az, hogy a ló egész nap tud enni, még éjszaka is mindig készen van rá? Már énnekem, ha csupa marcafánkkal volna is tele a mező, mégsem lenne kedvem egész nap töltekezni.

Az öreg számadó még egy nyaláb nádat vetett a hamvadó tűzre.

– Hát elmondom, szógám, de ki ne nevessetek érte. Mert ez régi mese. Még abból az időből való, amikor a diákok háromszögletű kalapban jártak. Egy ilyen tintás tenyerűtől hallottam: az ő lelke szenvedjen érte, ha nem igazat mondott…

Hát úgy volt az, hogy volt egyszer egy híres szent, akit Mártonnak híttak, most is megvan még, csak hogy nem jár a Hortobágyra. Hogy magyar szent volt, abból bizonyos, hogy mindig lovon járt… Volt aztán itt a Hortobágyon egy király, akit Mén-Marótnak híttak. Azért volt pedig ez a neve, hogy el tudta csalni Szent Márton alól azt a “mént”, akin az a világon szerteszét járt. Itt tartotta Szent Mártont magánál vendégül, s a lovát bekötötte az akolba. Egyszer aztán Szent Márton odább akart utazni korán reggel, s azt mondta a királynak:

“No már most add ide a lovamat, hadd megyek odább.” – A király azt mondta neki:

“Nem lehet, mert a ló most eszik.” – Szent Márton várt délig, akkor esmég követelte a lovát:

“Most nem mehet,” szólt a király, “mert a ló éppen eszik.” – Szent Márton csak várt alkonyatig, s akkor megint megsürgette a lova miatt a királyt:

“Bizony mondom, nem adhatom, mert a lovad most is eszik!” – Ekkor aztán megharagudott Szent Márton, földhöz csapta a kis könyvét, elkáromította a királyt is meg a lovát is:

“No, hát ragadjon hozzá a nevedhez a mén, hogy soha el ne válhass tőle! Mindig együtt nevezzenek vele: az a ló pedig legyen arra elátkozva, hogy mindig egyék egész naphosszat, és sohase legyen jóllakva.”

Ezóta van az, hogy a ló egész nap legel, mégsem lát soha eleget… Énnekem így mondták, aki nem hiszi, menjen el a “hiszem-piszem”-ormára, ott talál egy vak lovat, attól kérdezze meg: az majd jobban elmondja, mert maga is ott volt.

A bojtárok megköszönték a szép mesét. S aztán ki-ki sietett a maga lovát fölkeresni, s a csendes, csillagos éjszakában elbaktatni a maga méneséhez. …”

Az Ohati-puszta

“… Az ohati puszta a “cifra ménes” legelője.

A karámtól, a puszta közepéről, egész a kerek égaljáig nem látni mást, mint legelő lovat. Van ott mindenféle színű, amilyent csak a magyar nyelv gazdagsága képes kifejezni: pej, szürke, fekete, hóka, kesely, almás, babos, szeplős, rézderes, vasderes, sárga, fakó, meg fehér is (ami ritkaság fiatal csikóban). Bizonyosan ezért a tarka vegyületért híjják “cifra” ménesnek. A “nemes” ménes megint más! Ott csak egyfajta, egyszínű ló van.

Debrecen városa valamennyi lótartó gazdájának a kancái mind ide vannak kicsapva. Nem is látnak azok istállót télen-nyáron; csak a szaporulatról számol be évenként egyszer a számadó csikós. Itt növekednek fel azok a jó homokjáró lovak, amikért messze földről eljönnek vásárra, mert nem minden ló válik be homokos úton, a hegyi ló kiáll, ha az alföldi utat megkóstolja. Egyes csoportokban szétszórva látni őket a vezérmén körül, szorgalmasan legelészve. A ló mindig eszik. Azt mondják diákos emberek, hogy még Jupiter átkozta meg a lovat, mikor Minerva megteremtette, azzal az átokkal, hogy mindig egyék, soha jól ne lakjék.

Négy-öt csikósbojtár őrzi lóháton az ezernyi szilaj paripát, karikás ostorral térítve meg az elkalandozókat…”

Forrás: Jókai Mór – A sárga rózsa
Frissítve: 2023.05.17.
Fotó: Canva