Interjú Leitert Andrással

Részletek Leitert András hintókészítő életéből

Leitert András 1940-ben született, sváb felmenői ellenére ő már a magyar földön látta meg a napvilágot, és ezért hazánkat tartja első otthonának. Családja három generáció óta hintókészítéssel foglalkozik, és ő is erre adta a fejét, de mire tanulni kezdhette volna a szakmát, addigra már nem volt kitől megörökölnie a tudást: nagyapja és apja már nem éltek, nagybátyja pedig orosz fogságban raboskodott, ezért Hartára szegődött inasnak „Klein Marci bácsihoz”. A hintókészítés fortélyait és művészetét olyan magas szinten sikerült elsajátítania, hogy munkái ma a legkeresettebbek között szerepelnek, továbbá a leghíresebb lovas világkiállításon, az esseni Equitanán is rendre a legnépszerűbb kiállítók között tartják számon.

Felmerülhet a kérdés, hogy egy sváb felmenőkkel rendelkező ember miért ragaszkodik a magyarsághoz, és miért nem inkább a németekhez húz a szíve. András azt mondta, hogy miután ő Magyarországon született, ő magyarnak érzi magát, de Németország mindig is a második hazája lesz. Mikor Ulm környékéről jelentkeznek a vevői, akkor jól tudja, hogy ugyanarról a helyről jönnek, ahonnan az ő ősei származnak, hiszen ugyanolyan „csacsiul” beszélnek svábul és németül, mint Hartán az idősebbek.
Szívének „sváb fele” akkor is előjött, amikor a vörösiszap-katasztrófa után szembesült az ottani falvak helyzetével. Éppen Németországba tartott, és akkor látta, milyen állapotok uralkodnak Kolontáron és Devecserben. Münchenbe érve elmesélt minden az ottani barátjának, aki 500 eurót adott Andrásnak, hogy továbbítsa annak, aki rászorul. A pénzt a részben svábok lakta Kolontár polgármestere kapta.

A kis sváb kitérő után kanyarodjunk vissza az Equitanához, amely fontos esemény Leitert úr életében. A mester már tízszer járt a németországi rendezvényen. Első kiutazására egy félfedeles hintót készített, amelyet egy magyar vállalat vitt ki feketén, mondhatni „kilopták” az országból, András pedig titokban utánuk ment. Éppen akkor ért oda, amikor ki akarták tiltani a hintóját, de még időben igazolta magát, és így részt vehetett a kiállításon. Ahogy mesélte, mindenki nagyon örült, hogy tisztázódott a helyzet, hiszen a csodaszép magyar kocsi igazi fénypontjává vált az akkori rendezvénynek. Hatalmas sorokban tódultak oda az emberek, a párizsi televízió is a piros-fehér-zöld standról forgatott, és a magyar nagykövet is ellátogatott a míves hintóhoz. Érdekes, hogy az Equitanán felbukkanó magyar zászlót is Leitert úrnak köszönhetjük, ugyanis ő hívta fel a szervezők figyelmét arra a cseppet sem elhanyagolható tényre, hogy a mi nemzetünk zászlaja bizony hiányzik a felhozatalból. A felvetett problémát azonban gyorsan orvosolták, és azóta is tudják, ki volt az a bizonyos magyar férfi.

András vevőinek körét főleg külföldi megrendelők teszik ki, de az egyszerű emberek mellett egy igazi hírességgel is került már munkakapcsolatba. Az 1984-es szilvásváradi fogathajtó világbajnokság nemcsak azért volt emlékezetes, mert a magyar csapat aranyérmet nyert, hanem mert Fülöp herceg is meglátogatta az eseményt. A hintókészítő egy hatalmas faragványt akart átnyújtani neki, amely az egyik oldalán Angliát, a másikon Magyarországot ábrázolta, és a két ábra között négy lóval haladt a herceg hazánk felé. Miután a méltóságot szigorúan őrizték egy elkerített területen, nehéz volt a közelébe férkőzni, de András végül találkozott egy angol tiszttel, aki a herceg magyarul is tudó titkárját hívta oda. Ezután elrendezték, hogy a mester találkozhasson Fülöppel, akinek igazán megtetszett a faragvány. Leitert úr nem fogadott el pénzt az ajándékért, „befektetése” azonban többszörösen is megtérült később: munkájára felfigyelt egy híres német kocsigyár tulajdonosa, kettejük viszonyából pedig egy gyümölcsöző kapcsolat kerekedett, és így a magyar mesterember bekerülhetett egy olyan nívós körbe, ahonnan sokat tanulhatott a kocsikészítés mesterségéről.

S hogy milyen jövő vár erre a szakmára? A kulcsszó a családban rejlik. Amíg akad olyan, aki továbbvigye a Leitert-család hintókészítési titkait, fortélyait, addig a precíz és egyedi munka továbbra is elérhető lesz ennek a famíliának köszönhetően. András legnagyobb öröme, hogy fia, Henrik már gyermekkora óta a szakma kitanulásán fáradozik, és ma már saját üzlettel bír, ezzel öregbítve a család hírnevét. Műhelyében a hagyományok és a jelen technológiái találkoznak, specialitása – a saját szavaival élve –„az egyedülálló, kézi kidolgozás, amely a kiforrt ősi formákat a technikai újításokkal folyamatosan ötvözi, és magasabb szintre fejleszti.” Henrik nemcsak új hintókat kelt életre, hanem a régiek felújításával is foglalkozik, évente több száz kereket is helyrehoz. Szinte minden egyes munkájánál egyedi igényekhez kell igazodnia, emellett különleges megbízásokat is vállal: egy alkalommal egy több száz éves római harci kocsi (quadriga) teljes restaurálását végezte, amihez teljesen új kereket készített. A sokféle munka mellett Henrik a magánszemélyektől, műgyűjtőktől és múzeumoktól érkező, rossz állapotban lévő hintók felújítását is vállalja.

Leitert András bízik abban, hogy tudását még tovább tudja majd adni, bár tisztában van vele, hogy a hintókészítés inkább férfimunka - és nem is várja el, hogy lányokból kovács legyen -, ezért minden reménye fiúunokáiban van. Dávid már 19 éves, műszaki egyetemre jár, és a nagyapa legnagyobb bánatára egyelőre nem érdeklődik a családi szakma iránt. Ezért András nagyon bízik a legifjabb Leitertben, Leventében, aki még csak négyhónapos, de ki tudja, talán a vaskalapácsok és az akácfakerekek közt felcseperedve ő lesz a jövő hintókészítője.

Írta: Varju Kitti

A cikk alapjául a február 18-án az MR1 Kossuth Rádió Arcvonások című műsorában leadott interjú szolgált. Az itt közölt képek szintén az MR1 tulajdonát képezik.

További információ, képek Leitert Henrik munkáiról >>