"Olyan vagyok, mint egy ló"

│Szerkesztői köszöntő│Farkasházy Tivadar - „Lovakrul” │Rend és fegyelem│
│„Olyan vagyok, mint egy ló” - Kőbán Rita│Németh Ferenc és Imperiál│Kállai Pál│
│Farkas Ferenc – Akinek az élete a hivatása│Hogyan lesz egy lóból fedezőmén? │
│A ló lakása a boksz│Lovak között boldogan – Dallos Gyula│
│Lovak nélkül minden másképp lenne - Lázár Zoltán│Eseménynaptár│
│Ha buli, akkor Kincsem Park│A ló a művészet történetében│

Fotó: Magócsi Ildikó

„Olyan vagyok, mint egy ló…”

A címben szereplő mondat éppoly dinamikus, természetes és szenvedélyes, mint maga Kőbán Rita, akivel a Kincsem parkban találkozunk, ahol napjai nagyobb részét tölti kedvenc állatai társaságában. Kajakos múltjáról, olimpiai és világbajnoki aranyérmeiről, állami kitüntetéseiről szót sem ejtünk, nem jut rá idő, annyi a mondandója. Szavaiból szinte süt a lelkesedés, a szeretet és az odafigyelés. Úgy tűnik, mindennapjait meghatározza a lovakkal való foglalkozás, de lehet, hogy az „együttélés” jobban kifejezi azt a kapcsolatot, ami hozzájuk fűzi. Bár az interjút nem volt könnyű összehozni, azért az újságíróra is jutott néhány perc. Ennek eredménye a következő beszélgetés.

Mindig siet, mindig elfoglalt?
Mostanában igen, mert úgy alakult, hogy magam látom el a lovaimat, én etetem, tréningezem, hajtom őket. Nézze meg, hogy nézek ki!? A kezem koszos, repedezett, a hajam szétáll, a ruhámról nem is beszélve… Mindegy, ez van. Nem panaszképp mondom, mert nagyon szeretem ezt csinálni és ha nem dolgozom, nagyon sokat vagyok a lovaimmal.
Van kedvence?
Mindegyiket nagyon szeretem, de azért van kedvencem. Güzme a szívem csücske, ő az, akihez oda lehet bújni, lehet simogatni, bár nem egy klasszis ló. Becsületes neve is van: Jóreménység. Mind az öt lovamnak külön története van és ez azért érdekes, mert amelyiket kifejezetten versenyzésre vettem, épp azt nem tudom hajtani. Valahogy nem fekszünk egymásnak. Van ilyen.

„A mai világban nagyon nagy szükség van az empátiára, érzékenységre és szeretetre, amit a ló tud az embernek nyújtani.”

Fotó: Bíró János

Fotó: Bíró János

Fotó: Magócsi Ildikó

Fotó: Magócsi Ildikó

És a többi?
A többi az csak úgy jött. Mindegyiknek külön története van. Volt, amelyiket a vágóhídtól mentettem meg, volt amelyiket az éhhaláltól. Güzmét például, ajándékba kaptam. Kicsi volt és kajla. Vele az a probléma, hogy a körmölését és a patkolását elszúrták, amikor csikó volt, ezért nem lehet a maximumot hajtani vele.
Mióta foglalkozik hajtással?
2003-ban ültem először sulkyba, de a lovakkal azelőtt is volt kapcsolatom. Sajnos a kajakozás mellett nem engedhettem meg magamnak ezt a balesetveszélyes sportot, ezért abbahagytam. Akkoriban eszembe sem jutott, hogy valaha hajtani fogok.
Mi fogta meg ebben a sportban?
Ez génhiba, vagy ha úgy tetszik, szerelem. Első látásra. Nekem semmi nem áldozat, amit értük, velük teszek. Nem is értem, aki nem szereti a lovakat, aki üti-veri őket, hogy tud velük foglalkozni. Ez a világ olyan mint egy másik dimenzió. Nem véletlen, hogy a lovakat terápiás célra is használják. Autista, fogyatékos gyerekeket gyógyítanak avval az energiával, ami belőlük árad. A mai világban nagyon nagy szükség van arra az empátiára, érzékenységre és szeretetre, amit a ló tud az embernek nyújtani .
Van kedvenc fajtája?
A telivér bolond, vele nem tudok mit kezdeni. Egyébként nincsenek előítéleteim, mert a lovakat általában tisztelem, még a pónit is. Ültem én már két olyan póni mögött, akik úgy vittek, akár szél a papírt, alig tudtam fogni őket. Az ügetőlovak általában nagyon kezesek, jó természetűek és alkalmazkodók. Sokféle ló volt már a kezeim között, ezért nyugodtan elmondhatom, hogy a nevelés rettenetesen fontos.
Hogy bánik lovaival?
Sajnos túl finoman. És ez baj. Nem vagyok elég erőszakos velük.
A befutóban nem vágok a hátukra, ahogy kellene. Nincs meg bennem az a nyerni akarás, ami esetleg egy másik hajtóban megvan. Én már letettem az asztalra pár dolgot kajakban, nincs szükségem arra, hogy a ló által váljak valakivé. Igaz, néha megharagszom egyikre-másikra, mert előfordul, hogy kiszúr velem, megugrik, vagy nem arra megy, amerre kell, de hosszú időre nem tudok haragudni rájuk.
Milyen nevelési elvei vannak?
Nagyon szeretem a lovaimat és ezzel olykor vissza is élnek. Nem könnyű együttműködni egy állattal, de megvan a módja. Nem kell hozzá feltétlenül vasvilla, viszont elengedhetetlen a sok munka. A szeretet borzasztóan fontos, de ha nem társul hozzá intelligencia, akkor többet árt, mint használ. Az én lovaimhoz bármikor oda lehet menni, meg lehet őket simogatni, nem fognak senkit hátba rúgni, mert bíznak az emberben.
Mennyire változott meg az élete, amióta nem kajakozik versenyszerűen?
Volt egy kis szünet, amikor meg kellett tanulnom például pihenni. De ez csak egy átmeneti időszak volt, mindössze három év. Akkor is inkább csak magamra kényszerítettem azt, hogy leüljek, de tíz perc múlva már pattantam is fel. Most megint ugyanolyan intenzitással élek, mint versenyző koromban. Olyan vagyok, mint egy ló. Huszonnégy évet kajakoztam, ebből tizenkilenc éven át voltam válogatott, amikor felkészülésből és versenyzésből állt az életem. Ezt megszokja az ember és nehéz leállni. Persze, vigyázok az izületeimre és általában az egészségemre.

Hogyan vigyáz az egészségére?
Először is, másfél évtizede vegetáriánus vagyok. Másrészt, egész nap talpon vagyok, és szabad levegőn. Soha nem voltak még ilyen erősek a lábaim. A sulkyban négy-ötszáz kilónak kell nekifeszülni, ami nem könnyű feladat és fárasztó is. Esténként nincs szükségem altatódalra.
Munkál önben a versenyszellem?
Ezek a lovak – kárukra, vagy szerencséjükre – arra születtek, hogy versenyezzenek. Nekem az a feladatom, hogy kihozzam belőlük a legjobbat. Az ügető és a galopp, mint az állattenyésztés főpróbája, nem a lovasról, hanem a lóról szól. Ez nagyon korrekt dolog, hiszen ő dolgozik többet. A futamokon nem a lovast, hanem a lovat jegyzik. A gyakorlatban ez néha eltolódik a másik irányba, de ez nem helyes.
Mennyire kifizetődő ez a sport?
Nagyon remélem, hogy a lovaim megtermelik az eltartásukat. Most úgy néz ki, kezdenek megindulni. Ha erre nem látnék esélyt, nem tartanék ennyi lovat. Nem ezért fogtam bele, de természetesen szeretném, ha ebből a nagyon komoly hobbiból meg is lehetne élni. Minden nap hálát adok a sorsnak, hogy itt lehetek és törődhetek velük.

Fotó: Magócsi Ildikó

Számon tartja a megnyert versenyeket?
Nem nagyon, utána kéne néznem, hányat nyertem. Tizenkettőt, tizenhármat, tényleg nem tudom… Ritkán hajtok, a csikóim most érnek be. Az egyik épp a minap kvalifikált, a másik egy fél évvel ezelőtt, a harmadik most készül rá. Ez itt nem csak versenyistálló, hanem kicsit menhely is. Van olyan lovam, amelyiket egy éve tartom, hogy kvalifikáltatni tudjam. Más már rég elküldte volna a vágóhídra. Úgy néz ki, jó ló lesz belőle, pedig eleinte kinevettek miatta, most pedig meg szeretnék megvenni.
Mondhatjuk, hogy a lovazás az életprogramja lett?
Abszolút. Úgy szeretnék élni, hogy reggelente, amikor kinyitom a szemem, két lófülecske bekandikál a szobám ablakán. Boldog vagyok velük, akármennyit kell is dolgoznom. Semmihez nem fogható az, az öröm, amit a lovak nyújtanak, még azt is megkockáztatom, hogy az emberi kapcsolatokkal is vetekszik. A városi ember és főleg a gyerekek alig találkoznak állatokkal. Tudvalevő, hogy a delfin, a patkány és a ló a legalkalmasabb arra, hogy jó hatással legyenek az emberre. A delfin itt Európában szinte elérhetetlen, a patkánynak elég rossz a reklámja, de a ló még mindig elérhető sokak számára.

Az ön számára a „lovazás” nemcsak szerelem és hobbi, hanem maga az egészség, az élet! Jól látom?
Meg vagyok győződve róla, hogy a lóval együtt lenni, együtt dolgozni egészséges. Nem tudom megérteni azokat az embereket, akik panaszkodnak, hogy „jaj, már megint menni kell „etetni”, hogy „fáradt vagyok”, hogy „unom”. A ló, ahogy a virág és a víz is, a természet egy darabja. Sajnos, nem becsüljük meg eléggé ezeket az értékeket, sőt, tönkretesszük a környezetünket.
A természethez való kötődése veleszületett vagy kialakult az évek folyamán?
Vérbeli városi lány vagyok, a hatodik kerületben születtem és éltem, de szerencsére gyermekkorom nagy részét vidéken tölthettem. Ott voltak állatok, búbos kemence és minden, ami kell. Életem nagy ajándéka, hogy a karcagi nagymamám mellett minderre lehetőségem volt. A mai embereknek is csak azt tudom ajánlani, hogy próbáljanak közelebb kerülni a természethez. Aki teheti, keresse a kapcsolatot az állatokkal, mert nagyon sokat tudnak adni az embernek.

Megyeri Zsuzsa