Beszámoló a március 12-i Join-UpŸ alapozó kurzusról

Még csak alig pár órája múlt annak, hogy elbúcsúzott egymástól a kis csapat, akik részt vettek a mai Join-Up® alapozó kurzuson a gödöllői Monarchia Lovasközpontban. De én máris leültem a gépem elé, és elkezdtem ütni a billentyűket a szokásosnál is sebesebben, mert egyrészt annyi a fejemben az élmény, a gondolat, hogy azonnal le kell írnom, másrészt szeretném, ha levelem tükrözné az örömöt, és azt a felemelő lelkiállapotot, ami engem, és ahogy láttam, a többi tanulót is magával ragadott a sikeres csatlakoztatás után.

Az érzés nagyszerűsége engem már tavaly is megérintett, amikor a „partvonalról” figyeltem a munkát. Már akkor megszületett bennem az elhatározás, hogy ha legközelebb lesz tanfolyam a Monarchiában, akkor nemcsak passzív szemlélődőként, hanem aktív résztvevőként is csatlakozom. Azt is elterveztem, hogy a ló, akit partneremül szeretnék a tanfolyam gyakorlati részéhez, Shaba lesz, az a Shagya arab kanca, akin, mint képzett iskolalovon, tavaly jó néhányszor lovagoltam, s akit annak ellenére nagyon megkedveltem, hogy nem mindig én kerültem ki  győztesen kettőnk "lovas játékából.", ami őszintén szólva nem az ő hibája volt!

A Monty Roberts módszer hazai képviselője:
Pataky kata okleveles Monty Roberts instruktor

│ Pataky Kata bemutatkozik │ Pataky Kata hírei │ Pataky Kata válaszol │
│ Monty Roberts és módszere │ Lovak erőszakmentes képzése │
│ Bemutatók │ Kurzusok leírása │ Induló kurzusok │
│ Lovastábor Pataky Katával │

Nagyon örülök, hogy részt vettem a tanfolyamon, és külön jó érzéssel tölt el, hogy hozzám hasonló gondolkodású fiatal lovasok között lehettem. Olyanok közt, akiknek módjuk lesz továbbvinni a lángot, és így remélhetőleg a sok kis lángocska egyre nagyobb, egyre élénkebben ragyogó tűzzé alakul, amely majd felnyitja a szemeket, mintegy üzenetként hirdetve, hogy „Hahó, emberek, így is lehet, másként is lehet a lóra tekinteni és a lóval foglalkozni”. Határozottan, de erőszak nélkül, anélkül, hogy megaláznánk, hogy fájdalmat okoznánk neki.

Tetszett a tanfolyam tematikája, felépítése,  az interaktív forma, hogy bármelyikünk bekapcsolódhatott a délelőtti előadásba, kérdezhetett, és kérdései feleletre találtak. Egyszerűen és mindenki számára érthetően.  Mindnyájan élvezettel hallgattuk az élménybeszámolókat a lovakról, legyenek azok hobbylovak, sportlovak, vagy a Monty-farm musztángjai. A tanfolyam végén pedig köszönettel vettük át a nevünkre kiállított, s a Join-Up® alapozó kurzus elvégzését igazoló oklevelet, amit minden bizonnyal mindenki büszkén mutogat  családtagjainak, barátainak.

Bár a tanfolyam első, elméleti része is lényeges volt, most hadd térjek rá a számomra különösen izgalmas délutáni  programra. Nagyon jó volt a gyakorlati rész is, amelynek első felében mi, tanulók,  ló-lovas párt imitálva eljátszottuk azt, amit  rövidesen lóval kellett megvalósítanunk. Bátorító volt az odafigyelés, a támogatás, ahogy Pataky Kata mellettünk állt a körkarámban, és minden mozdulatunkat követte, korrigálta. Még humort is csempészett a gyakorlatokba  feszültségoldásként, mikor lovacskaként szaladgált körbe-körbe, nekünk pedig mindkét irányban utána kellett dobnunk a vezetőszárat.

Nekem, de gondolom a többieknek is rendkívül hasznos volt ez a bevezető gyakorlat. Valóban élőben tudtam véghezvinni a feladatokat, mint a vezetőszár helyes fogását, egyik kézből a másikba való áthelyezését , a lóhoz mérten a megfelelő testhelyzet felvételét, a helyes válltartást, szemkontaktust, megfelelő irányú és lendületű mozgásokat, fordulatokat, a helyes távolságtartást, majd a behíváshoz szükséges magatartás, testtartást és a csatlakozott lóval való sétaköröket. Mind-mind nagyon hasznos, és  nekem megnyugtató is volt egyben, hiszen az már a délelőtti bemutatkozáskor kiderült, hogy én voltam a csapatban nemcsak a rangidős, hanem az egyetlen ló nélküli lovas is, mert a többieknek vagy most is van, vagy már az élete során volt saját lova.

Ezért aztán nem szégyellem bevallani, hogy amikor a körkarámnál álltam, és néztem a karámon belüli eseményeket, akkor szó szerint a torkomban dobogott a szívem. Amikor pedig Kata bevezette a bemutatóra kiválasztott kis sárgát, aki a legfinomabb mozdulataira is úgy vágtázott körbe-körbe, hogy hátrább kellett állnunk a kis "homokbombák" miatt, és fújtatott, mint egy mesebeli sárkány, akkor szerintem nem csak nekem futott át az agyamon az a röpke gondolat, hogy talán nem kellene bemenni az „oroszlánbarlangba.” Aztán teltek-múltak a percek, és a különböző jelekre, mozdulatokra a „sárkány” a szemünk láttára ismét lóvá változott, végül sikeresen csatlakozott irányítójához, és a simogatások, vakargatások, lábfelvételek után megnyugodva sétált ki  a körkarámból. Mit mondjak, számomra ez az a csoda, amiért igenis érdemes megpróbálni, mert ezt az élményt személyesen is át kell élni!

Aztán eljött nekem is a nagy pillanat. Bevezették Shabát, felcsatoltam a kobakomat, odamentem hozzá, megsimogattam, és üdvözöltem egy halk „Szia kislány!” köszönéssel. Láttam rajta az ismert arab temperamentumot, az élénk feszültséget, mégis, amikor kinyílt a körkarám ajtaja, akkor már minden kezdeti izgalom egy csapásra elszállt belőlem, s reményeim szerint benne is lejjebb ment az adrenalinszint.  Ott és akkor már csak ketten voltunk. Shaba és én. És bennem az akarat, a vágy, hogy én is megteremtsem a csodát, aminek eddig csak külső szemlélőként lehettem tanúja. Ráadásul azzal a lóval, aki ki tudja miért, de belopta magát a szívembe. Aztán elkezdtem a foglalkozást úgy, ahogy elmagyarázták nekem, és ahogy a „főpróbán” eljátszottuk. Hogy mit éreztem? Nagy-nagy igyekezetet, odafigyelést Shabára.

És emellett megpróbáltam felidézni mindazokat a tanácsokat, amit a gyakorlat bevezetőjekor hallottam. Mi tagadás, nem volt egyszerű, mert mint a legtöbb ember, én sem szoktam hozzá a hétköznapjaimban ahhoz, hogy egyszerre több sarkalatos dologra figyeljek. Mégis úgy éreztem, hogy  ha hibákkal, apró sutaságokkal is, de valahogy jött minden belülről, nagyon mélyről, a szívemből. Úgy hiszem, hogy sikerült megtalálnom a lóval azt a láthatatlan kapcsolatot, ami a technikai tudáson túl és amellett nagyon fontos.  Mert vallom, hogy az élet minden területén kevés pusztán a szaktudás. A szív, a lélek az, ami tartalommal tölti meg azt, és végül sikerre visz. S ha az élet egyéb területein így van ez, hogyne lenne ez így az állatokkal, a lovakkal való foglalkozáskor, kapcsolatteremtéskor.

S végül egy pár szót arról, hogy számomra mi volt a legnagyobb meglepetés. Valahányszor megpróbáltam előre belehelyezni magam a csatlakoztatás folyamatába, mindig az elküldést gondoltam a legnehezebbnek, illetve azt, hogy megfelelő távolságot, teret adva neki, a lovat a másik irányba tudjam fordítani. Nem így történt. Valahogy olyan természetes volt számomra az, amit Kata is mondott, amikor ezt a kérdést feltettem, és amit a Monty-videókon is láttam, hallottam: el kell küldenem a lovat ahhoz, hogy megtörténhessen az a pillanat, amiért ezt az egészet csináljuk, hogy  ő odajöjjön hozzánk, hogy velünk akarjon lenni, és követni akarjon bennünket. A legnehezebb tehát nem az volt, amitől a legjobban tartottam, az elküldés, a fordítások, hanem megérezni azt a pillanatot, amikor a ló már elsősorban rám figyel, és oda akar jönni hozzám, csatlakozni akar.

Tiszta szívemből ezt vártam, és mégis ez volt a legnagyobb feladat. Egy ponton  úgy gondoltam, hogy a ló is kész arra, amire én, de még kellett egy kis idő,  néhány mozdulat.  De a végén sikerült, s ez felemelő érzés volt! Mint mikor hajdani kórusénekes koromban egy jól sikerült koncert után zúgott a taps. Akkor egy kórustársam odasúgta: „Ezek azok a pillanatok, amiért érdemes élni!”. Itt nem volt taps, sőt, néma csend uralta a fedeles lovardát, mintha a csatlakozás pillanatában még a lélegzetét is visszatartotta volna mindenki. Az érzés nekem mégis hasonlóan szép volt. Mint ahogy az is, amikor a kis körökön fordulva Shaba, a temperamentumos arab telivér önként, vezetőszár nélkül követett, nyugodt békességben sétáltunk együtt, s mint ahogy ő megjutalmazott  azzal, hogy csatlakozott hozzám,  simogatásokkal én is megjutalmazhattam őt.

Szép volt ez a nap, jó volt veletek, jó volt a közreműködő, nagyon jóindulatú Monarchiás lovakkal!

Szerző: Vilcsek Adrienne
2011.03.12

Vissza Pataky Kata híreihez >>