Lovas állatorvosi történetek

3. rész

 

 Egy kis lovászgyerek rohant oda lihegve az idomárhoz:

- Almira, uram! Azt hiszem, fuldoklik!
- Fuldoklik? - Beamish rámeredt a fiúra, aztán villámgyorsan felém fordult: - Almira a legjobb kancacsikóm. Jobban teszi, ha siet!

Tehát még nem végeztünk. Balsejtelemmel telve igyekeztem a tömzsi figura nyomában vissza az udvarra, ahol egy másik legény állt egy gyönyörű pej kanca mellett. Amint megláttam, mintha jéghideg kéz markolt volna a szívembe. A szokásos esetekkel elbánok, de ez valami más volt.

A ló mozdulatlanul állt, és különös feszültséggel meredt maga elé. A bordák emelkedését és süppedését reszelős, bugyborékoló zihálás kísérte, és minden lélegzetvételnél vadul kitágultak az orrlikai. Sohasem láttam még lovat így lélegezni. És más tünetek is voltak: nyál folyt a szájából, és időről időre öklendezve felköhögött.

A lovászhoz fordultam:
- Mikor kezdődött ez?
- Nem sokkal ezelőtt, uram. Egy órája néztem meg, és makkegészséges volt.
- Biztos vagy benne?
- Igen, én adtam szénát neki. Akkor még semmi baja nem volt.
- Mi az ördög lehet vele? - kiáltott fel Beamish.

Nos, jó kérdés volt, és én nem tudtam rá a választ. Miközben zavartan körbejártam az állatot, néztem reszkető tagjait és rémült tekintetét, egymást kergették a fejemben a gondolatok. Láttam már "fuldokló" lovakat - azt a fajta száraz fulladást, amikor a táplálék eltömíti a garatot -, de azok nem így néztek ki. Végigtapogattam a nyelőcsövét, de az tökéletesen tiszta volt. Ez a kanca úgy festett, mintha akadályozná valami a levegő beáramlását. De mi? és hogyan? Lehet, hogy idegen testet nyelt? Nincs kizárva, de én ilyet még sohasem láttam.

- A fene egye meg, válaszoljon már! Mi ez? Mit csinál vele? - Beamish türelme fogytán volt, és én nem tudtam hibáztatni érte. Éreztem, hogy lélegzethez kell jutnom.
- Egy pillanat, csak meghallgatnám a tüdejét.
- Egy pillanat? - fakadt ki az idomár. - Az isten szerelmére, ember, nem sok pillanatunk maradt! Az a ló haldoklik!
Nem kellett mondania. Magam is láttam a végtagok jellegzetes reszketését, majd a kanca kissé megtántorodott. Fogyott az időnk.

Kiszáradt szájjal hallgatóztam a mellkasán. Tudtam, hogy semmi baja a tüdejének - a baj valahol toroktájon volt,  de addig is nyertem egy kis gondolkodási időt. Még a sztetoszkóppal a fülemben is hallottam Beamish hangját:

- Miért éppen ezzel kellett történnie? Sir Eric Horrocks ötezer fontot adott érte tavaly! Ő a legértékesebb állat az istállómban. Miért éppen vele történik ez?

Miközben zakatoló szívvel végigtapogattam a bordákat, mélyen egyetértettem vele. Az isten szerelmére, miért kerültem bele ebbe a rémálomba? Ráadásul egy olyan emberrel, mint Beamish, aki nem bízik bennem!
Előrelépett, és megragadta a karomat.

- Biztos benne, hogy Farnon doktor nem elérhető?
- Sajnos, igen - válaszoltam rekedten. - Több mint harminc mérföldre van innen.
Az idomár láthatóan magába roskadt.
- Hát ez van. Mindennek vége. Haldoklik.

És igaza volt. A kanca dülöngélni kezdett, a légzése hangosabb és reszelősebb lett, mint valaha, alig tudtam a mellkasára szorítani a sztetoszkópot. Amikor éppen kitámasztottam a kezemet a véknyán, akkor vettem észre a kis kidudorodást a bőre alatt. Kör alakú folt volt, mintha egy pennyt nyomtak volna a szövet alá. Jól megnéztem. Igen, tisztán látható. és ott egy másik valamivel feljebb a hátán... és a harmadik, a negyedik... Hatalmasat ugrott a szívem... tehát erről van szó.

- Mit fogok mondani Sir Ericnek? - nyögte az idomár. - Hogy megdöglött a kancája, és az állatorvos még annyit sem tudott megállapítani, hogy mi baja van? - Kétségbeesve nézett körül, mintha azt remélné, hogy Siegfried csodás módon előtűnik a semmiből.

A vállam felett szóltam vissza neki, miközben már a kocsi felé szaladtam.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem tudom! Urticariája van!

Ott botladozott a nyomomban.
- Urti... az meg mi?
- Csalánkiütés - válaszoltam, az üvegeim között kotorászva az adrenalin után.
- Csalánkiütés! - meresztette rám a szemét. - De hát az nem okozhat ilyet!

Felszívtam 5 köbcenti adrenalint a fecskendőbe, és indultam vissza.
- Semmi köze a csalánhoz. Allergiás reakció, ami többnyire ártalmatlan, de néhány ritka esetben ödémát okoz a légcsőben. Pontosan ezzel állunk szemben.

Nem volt könnyű megtalálnom a tántorgó kanca vénáját, de pár pillanatra megnyugodott, én pedig benyomtam a hüvelykujjamat a nyaki barázdába. Ahogy megfeszült a nagy verőér, beleszúrtam a tűt, és belőttem az adrenalint. Aztán hátraléptem és megálltam az idomár mellett.

Egyikünk sem szólalt meg. A vergődő állat látványa, a nehéz légzés hangja mindkettőnket megdermesztett.
Tudtam, hogy bármelyik pillanatban elpusztulhat, és elborzadtam a gondolattól. Amikor a kanca megbotlott, és kis híján elesett, még szorosabban markoltam meg a zsebemben a szikét, amit az adrenalinnal együtt vettem magamhoz. Jól tudtam, hogy okosabb lenne gégemetszést végeznem, de nem volt nálam tubus. Ha az állat elesik, bele kell vágnom a torkába, de elhessegettem magamtól. a gondolatot. Pillanatnyilag az adrenalin hatására vártam.

Beamish reményvesztett gesztussal emelte fel a kezét.
- Nincs segítség, ugye? - suttogta.
Vállat vontam.
- Van egy halvány esély. Ha az injekció időben csökkenti a légcsőben a folyadékot... még várnunk kell.

Bólintott, és én az érzelmek egész sorát olvashattam le az arcáról; nemcsak a rettegést, hogy el kell mondania a rossz hírt a híres tulajdonosnak, de a lovat szerető ember fájdalmát is, akinek végig kell néznie egy gyönyörű állat szenvedését.

Először azt hittem, hogy képzelődöm, de úgy tűnt, hogy a légzés már nem annyira reszelős. Aztán kétségek között vergődve észrevettem, hogy csökken a nyáladzás: a kanca már tudott nyelni. Attól a pillanattól hihetetlenül felgyorsultak az események. Az allergia tünetei drámai hirtelenséggel lépnek fel, de hála istennek, gyakran éppen olyan gyorsan tűnnek el a kezelés után. Tizenöt perc múlva a kanca már szinte egészségesnek látszott. Kicsit sípolt még a tüdeje, de már úgy tekintett körbe, mintha megszabadult volna a tehertől.

Beamish, aki mintegy kábulatban figyelte a történteket, kihúzott egy maroknyi szénát az egyik bálából, és eléje tartotta. Az állat mohón kikapta a kezéből, és jóízűen rágni kezdte.

- Nem tudom elhinni - motyogta maga elé az idomár. - Semmit se láttam még olyan gyorsan hatni, mint azt az injekciót.

Úgy éreztem, mintha rózsaszín felhőn úsznék, és egy boldog áramlat elsodorta minden feszültségemet és nyomorúságomat. Hála istennek, a sok trauma között ilyen áldott pillanatai is vannak az állatorvosi munkának; a hirtelen átmenet a kétségbeesésből a győzelembe, a szégyenből a büszkeségbe.

Szinte a föld fölött lebegve mentem a kocsimhoz, és ahogy beültem, Beamish bedugta a fejét a nyitott ablakon.
- Doktor úr... - Nem az az ember volt, akinek könnyen jönnek a szájára a választékos kifejezések, a szabad ég alatt, a lovak hátán töltött sok-sok év alatt kicserzett arca rángatózott, miközben a szavakat kereste. - Doktor úr, most már úgy gondolom, nem kell ahhoz lovas embernek lenni, hogy valaki lovakat gyógyítson, nem igaz?

Szinte könyörgést olvastam ki a szeméből, ahogy néztük egymást. Hirtelen elnevettem magam, mire megenyhült az arckifejezése.
- Igaz - mondtam, és elhajtottam.

Forrás: James Herriot: A Repülő Állatorvos 

Lovas állatorvosi történetek 1. >>>
Lovas állatorvosi történetek 2. >>>