Beszélgetés Kiss Mari színművésznővel

(A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2003.júliusi számában. )

A lovakat önmagukért szeretni

A gyönyörű Pilis lankái között, Piliscséven találkoztam Kiss Mari színművésznővel.
Beszélgettünk a lovakról és a ló szeretetéről. őszintén, rajongással és tisztelettel szólt róluk.

Lovas Magazin: Mióta él benned a szeretet a lovak iránt?
Kiss Mari: Már egész kiskorom óta. Bükkaranyoson születtem, a nagyszüleimnek voltak lovai és hintójuk. Ezek a lovak hintóba fogva dolgoztak, nem igavonóként, nagyon szerették őket. Kisgyerek koromból van egy emlékem, amikor a nagybátyám átvitt minket, gyerekeket egy másik apró faluba. Fönt ültünk a hintón, és a lovak rettenetesen galoppoztak. A vágy és a szeretet mindig meg volt bennem a lovak iránt.
Később a szüleimmel átköltöztünk Nyékládházára, ahol nem lehetett megoldani, hogy tovább ismerkedjem a lovakkal. A legközelebbi lovas hely Mezőkeresztesen volt. Az apukám megpróbált segíteni nekem, kiderítette, hogy az ottani agronómus távoli rokonunk.
Sajnos nem tudtam ezt kihasználni, mert a Miskolcra jártam gimnáziumba.

LM: Mikor kezdtél el rendszeresen lovagolni?
KM: A következő alkalom főiskolás koromban jött el, amikor lehetőséget teremtettek a számunkra, hogy lovagolni tanuljunk. Ha jól emlékszem, őrbottyánban gyakoroltunk, de ezt is nagyon nehéz volt összeegyeztetni a többi órával. Ráadásul nemcsak a színészhallgatók lovagoltak itt, hanem a filmrendezők, operatőrök is, ami azt jelentette, hogy meglehetősen színes társaság volt jelen. Nem csoda, hogy az oktatónak így ezerfelé kellett megosztania a figyelmét. Nem lehetett nyomon követni, hogy ki mikor volt órán. A tudatlan kezdők még nem érzik ennek a sportnak a veszélyeit, én is így voltam ezzel. Körülbelül kétszer tizenöt perc futószáras alkalom után én is beálltam az iskolakörbe, valahogy fent maradtam, persze félelemérzet egy szál sem volt bennem. Aztán kimentünk terepre, természetesen én is, hiszen ki akar ilyenből kimaradni. Egyikünk rosszabb volt, mint a másik, volt minden, még vágtáztunk is. Ennek ellenére meglepő módon mindenki a lova hátán maradt. Igaz, ehhez az is hozzátartozott, hogy ledolgozott kaszkadőrlovakkal engedtek el minket. Aztán hazafelé menet a többiek rábeszélték az oktatót, hogy ismét vágtázzunk. Csak később tudtam meg, hogy kezdő lovasokkal terepen nem lett volna szabad, és ezt az oktatónak is tudnia kellett volna. Tehát vágtáztunk egy kicsit, a lovak persze egyre jobban húztak, én is azt vettem észre, hogy hátulról egyre előrébb kerülök. Még tetszett is, hogy az én lovam milyen ügyes, milyen gyorsan megyünk, aztán utolértem az oktatónkat is, aki ugyan mondta, hogy fogjam vissza a lovam, de hát egy amatőr, vágtában hogyan tudta volna visszafogni. Ekkor ő valahogy átnyúlt és megrántotta a lovamat, én ekkor lerepültem róla, és egy darabig a nyakába kapaszkodva lógtam, mint egy gyertyaszál, majd egy határozott mozdulattal elrúgtam magam a lótól. Szerencsésen estem, a többiek pedig átvágtáztak rajtam. A lábam fekete volt a véraláfutástól, ráadásul másnap volt a vizsgaelőadásom.
Ezután abba kellett hagynom, hiszen egy darabig nem tudtam menni sem, nemhogy lovagolni.

LM: Maradt-e a baleset után valamilyen rossz érzésed?
KM: Én nagyon szeretek lovagolni, és ha az ember egy felelős oktatótól tanul, akkor nem veszélyesebb, mint bármi más, mint például az országúton közlekedni. Bennem nincsenek rossz érzések, annak ellenére, hogy rengeteget estem. Annál jobban szeretem, hogy emiatt meghátráljak. Azt viszont sokszor hallom, milyen elővigyázatlan módon folyik a lovas oktatás Magyarországon, milyen felelőtlen emberek nevezik magukat trénereknek, amikor igazán ők maguk sem tudnak semmit a lovaglásról, és a tanítás fokozatosságával sincsenek tisztában. Rosszul vagyok, amikor a kollégáim olyan lovas élményeket mesélnek, hogy például kikötőszáron vitték őket terepre, olyanokat, akik addig egyszer sem ültek még lovon. Nincs az a ló, amelyik ne ijedhetne meg valamitől, hiszen élőlény. Sajnos, úgy látom, hogy a sportban sem mindig azoknak jut a jó ló, akik tehetségesek.
Gyakran a szülők anyagi lehetőségei szabnak határt a tehetséges gyerekek további fejlődése előtt, ami kihat az egész magyar lovassportra.

LM: A főiskola elvégzése után volt olyan film, ahol kamatoztathattad a lovas tudásodat?
KM: Egy filmben lovagoltam, az is csak baráti gesztusból történt Bódi Gábor Psyché című filmjében. Nagyon izgalmas volt, magam sem gondoltam milyen az, amikor lőnek a jelenetben. Nagyon kellett uralni a lovat. A filmekben lévő lovas jelenetek inkább a férfiaknak szólnak. Ha van olyan lovas jelenet, amelyben nő lovagol, nagyon sokszor dublírozzák a színésznőt. Éppen azért, mert ha például harminc napig tart a forgatás, és a lovas jelenet felvétele a tizedik napon történik, mi lesz a maradék húsz nappal, ha a színésznőt már a tizedik napon baleset éri.

LM: Hiányolod a lovas szerepeket?
KM: Nem keresem az ilyen lehetőségeket, hiszen én nem ezért szeretem a lovakat. Számomra az élőlény szeretete, a sport szeretete, az állat szeretete a fontos. Ez teszi számomra elviselhetővé a hivatásomat, itt tudok igazán kikapcsolni, lazítani, és itt szerzem meg olykor azt az önbizalmat, amit elvesztek a hivatásomban. Számomra gyógyír a lovak közelsége.

LM: Nagyon szép helyen tartjátok lovaitokat, mesélnél róluk egy kicsit?
KM: Az egyik egy angol telivér, a másik egy félvér ló. A telivér neve Leonard, a félvéré Aladár. Remélhetőleg mind a kettővel a férjem fog versenyezni.

LM: Milyen gyakran szoktál lovagolni?
KM: Szinte mindig, amikor nem próbálok. Sőt egy időszakon át, amikor az egyik lovunk, Leonard, az angol telivér beteg volt - mivel nem vagyok nehéz súlyú -, mindennap én sétáltattam. Nem vagyok profi lovas, nem tudom, mit kell tenni a ló fejlődéséhez, de elvégzek bármilyen feladatot, amit a lóval kell. Ha kell, hajlandó vagyok akár két órán át is sétáltatni az erdőben. Volt olyan időszak is, amikor reggel hatkor már lovagoltam, és utána rohantam a próbára. Igazából én csak besegítek a férjemnek, alámelegítem a lovakat, amikor szükséges, aztán lesétáltatom őket. Néha a férjem tart egy kis díjlovaglóedzést is. Azt hiszem, én örök tanuló maradok.

LM: Mondhatjuk azt, hogy neked a lovaglás kikapcsolódást jelent?
KM: Igen, sőt, nekem az is kikapcsolódás, ha csak megpucolom, megfürdetem vagy kikaparom a patáját. A lovardában pedig úgy viselkedem, mint egy beosztott.

LM: Beszéltünk már arról, hogy a próbák után szoktál kijárni lovagolni. Most éppen milyen darabokban játszol? Esetleg filmezel is?
KM: Játszani fogok Szabó István filmjében, ez egy angol-amerikai-kanadai koprodukció. Közben játszom Diósgyőrben, a Hamletben, és most júniusban kezdődik az ülőpróbája a Madách Kamarában Ascher Tamás rendezésében Ionescu Kopasz énekesnő című darabjának.

Somogyvári Anett