Gróza János

43 év sulkyban, beszélgetés Gróza Jánossal

Neki köszönhetem, hogy betekintést nyerhettem az ügetős szakma kulissza titkaiba, majd azt is, hogy itt maradtam. Fickóval bearanyozták a versenynapok hétköznapjait, és egyike, aki a privatizálás után is talpon maradt, majd úgy döntött elég, most már hajtsanak a fiatalok.

Édesapám vérbeli lovas ember volt, a galoppon dolgozott, mint idomár, így mondhatnám azt is, hogy szinte a ló alatt születtem. Már 8 évesen profi módon lovagoltam és ugrattam, apám belőlem is profi zsokét szeretett volna nevelni. Álma nem is volt olyan megvalósíthatatlan, hiszen első versenyem előtt, dresszel együtt 28 kg-ot nyomtam. Saját lovaink is voltak, és amíg édesapám járta az országot a háború után, hogy újabb elveszett versenylovakat találjon, addig a bátyáimmal mi tartottuk a frontot otthon. Segítettünk a pályát rendbe rakni a bombák által vájt gödröktől.

A versenyzés is lassan beindult. A könnyű súlyom miatt elég sokat foglalkoztattak. Az első galopp győzelmemet 14 évesen Katinkával arattam, 14 hosszal nyertük a versenyt. Aztán 1950-ben jött az államosítás. Elvették a lovainkat, és édesapámat beosztották lovásznak Horák Jánoshoz, én pedig Hujbert Dodóhoz kerültem könnyű lovasnak, ahol Aperianov mellett lovagolhattam egy évet, utána áthelyeztek Dara mesterhez. Itt találkoztam Keszkenővel, egy szép kis szürke kancával, akinek az ügetős pályafutásomat köszönhetem. A lovat mindenki utálta, mert rúgott és pörgött az ember alatt, így a legkisebbre maradt, azaz rám. Sokat foglalkoztam vele, és egész jól összenőttünk.

Dara mester ezek után ígéretet tett nekem, hogy én lovagolhatom a lovat versenyben is, ha már ennyit foglalkoztam vele. A megnyitó napon szoros harmadikok lettünk, és utána is jól futkosott. A Villám Díjon, amire készítettük, viszont már nem ülhettem fel a lóra, mert az istállóvezetőnk Hegyi Úr szerint, a ló erre a versenyre klasszis lovast igényel, Kállai Pál 8 hosszal nyerte a versenyt, amit a Versenyintézőség nem nézett jó szemmel, mert én előtte csak 5. voltam. Persze, hogy behívtak számonkérésre. Kisebb vita alakult ki közöttünk, és akkor felindultságomban eléjük dobtam az engedélyemet, majd elhagytam a termet.

Nagyon el voltam keseredve, a büfé mellett búslakodtam, amikor odajött hozzám Török Imre bácsi, aki könyvet írt Kincsemről, Imperialról, és megkérdezte, hogy mi a bajom. Elmeséltem neki a történetet, majd közöltem, hogy elmegyek villanyszerelőnek. Erre ő azt mondta; nem mész te sehova, gyere át az ügetőre, (ott volt istállóvezető) keresünk neked valamit. Este éppen hazafelé tartottam, amikor a Nemzeti Színház sarkán egy rikkancs kiabálta, Turf botrány az ügetőn, Marschallék a Markóban. Mivel vacsora nem várt otthon, fogtam magam és kimentem az ügetőre, ahol éppen verseny volt. És a rikkancs igazat mondott, mert csak segédhajtók hajtottak minden versenyben. Hétfőn reggel jelentkeztem Török Imrénél, aki vigasztalásul azt mondta, ló-ló, csak nem rajta, hanem mögötte ülsz. Utána megfogta a kezem, és átvitt Varsányi Ottó segédhajtóhoz, akiből egy óra múlva idomár lett.

Ezen a hétfő délelőttön csak úgy pörögtek az események. Nem sokára megérkezett Szitányi Ferenc, miniszteri biztos, akit akkor neveztek ki igazgatónak. Az istállók előtt felállt egy padra, aki pedig élt és mozgott a pályán az körbe állta, és feszülten figyelte. Egy alapos fejmosás után mindenkit visszaküldött az istállójába, és addig nem hagyhatta el senki a saját helyét, ameddig nem tett ott látogatást. Végszóul közölte: Rendes versenyeket akarok, aki nem értette meg, az repül. Majd bement az első istállóba, ahol Döme Lajos volt a segédhajtó. Megkérdezte, hány versenyt nyert, majd közölte vele, menjen, leltározzon, a mai naptól idomár lett. És ez így ment sorba. Az engedményes futamokban idomárhajtók versenyeztek.

Maradtam Varsányi Ottónál, lovásznak. Három hónap múlva Hóra Sándort elvitték katonai továbbképzésre, így az ő istállóját is megkaptuk. Mivel látta a mesterem, hogy nem ma kezdtem a szakmát, és bármilyen lovat rám bízhat, ezért kikérte nekem a segédhajtói engedélyt. Szerdán vizsgáztam, szombaton már hármat hajtottam, a mesterem pedig hetet, amiből hármat meg is nyert. Én se szerepeltem rosszul, hiszen egy 2. és egy 3. helyezéssel zártam a napot. A következő versenynap pedig megszületett az első győzelmem Bordy Bella segítségével. Aztán jöttek a sikerek. Na persze, hogy ne legyen felhőtlen a boldogságom 1955-ben behívtak katonának, 1957-ben szereltem le.

Mire visszajöttem, a régi idomárok is visszakapták pozíciójukat, én meg nem ismertem senkit. Török Imre segített ismét, annyit mondott: gyere vele, úgy csináld, mint eddig, nem akarok veled szégyent vallani. Bemutatott Konta Dezső idomárnak, akinek akkor nem volt segédhajtója. Nagyon jó idomárom volt, de én is becsülettel dolgoztam nála, amit azzal honorált, hogy 12 versennyel segédhajtó sampion lettem, de abban évben ő is elnyerte a legjobb idomár címet. Ezek után áthelyeztek Kovács Ferenc idomárhoz, aki nem kapott hajtási engedélyt, így 12 lovat hajthattam versenyben. Jöttek is a sikerek, volt olyan ló, amivel 5-6 versenyt tudtam sorozatban nyerni. Évvégén pedig 4. lettem a hajtói ranglétrán.

Új, év ismét új idomár, mert az istállót megszüntették, így 8 kedvencemmel Miseta mesterhez küldtek, ahol voltak olyan idők is, hogy mind a 28 lovat én hajtottam versenyben, mert kollégám Németh János nem vette túl komolyan a dolgokat, így elég sokszor eltiltották. Persze a sok ló sikerrel is jár, így a 11 év alatt 480 versenyt nyertem, mint hivatásos hajtó. Jónás Lajos halála után, az istállóját Vilcsek Károly vette át, én pedig megkaptam az ő istállóját. Nem túl erős istállót örököltem, így eleinte nem nagyon nyeregettünk. Zsibogóval, a hűséges kancámmal hét versenyt nyertem, így sikerült évvégére 17 győzelmet aratnom. Majd megerősítették az istállómat Belzebubbal, egy nagy pej ménnel, aki Istók Ferencnél csak galoppban volt hajlandó közlekedni, amiért nem kapott túl sok jutalmat. Meg is ijedtem tőle, mert iszonyatosan fogott, ezért meg is kérdeztem Hesp Józsefet, hogy mit képzel, nem vagyok én súlyemelő. Erre csak annyit mondott, majd te megnyugtatod.

Első alkalommal, mikor kimentem vele, csak szárat szerettem volna igazítani, de ahogy megmozdult rajta a szár, úgy megijedt, hogy két kört vitt irgalmatlan vágtában. Azért sikerült összeszoknunk, így két hónap múlva, megnyertem vele az 500. versenyemet, amiért a feleségem egy doboz kockacukorral jutalmazta. Mivel ezzel a sok problémás loval gyengén szerepeltem Tarsoly elvtárs a versenyzési osztályvezető, azt mondta, hogy nagyon gyengén muzsikáltam a lovaimmal, ezért visszaminősített hivatásos hajtónak, és a 11 lovammal áthelyezett Gosztonyi Déneshez.

El voltam itt két évig, mint hab a tortán, majd utána részemről következett egy szerencsés év, ugyanis 1980-ban kollégám, Istók Ferenc Németországban kapott szerződést, és én kaptam meg az istállóját. Majd egy pár hónap múlva egy csodálatos lóval hozott össze a sors, őt úgy hívták, hogy Fickó. Egy-két nyerés után a Derby-ben kikaptunk, de ősszel már a jó képességű osztrák lovak sem tudták legyőzni. A visszavágó Bécsben volt, és ott is jól szerepeltünk, másodikok lettünk. Utána sorban jöttek a nagyversenyek, a pálya kedvence lett, és 1983-ban elnyerte az év lova címet. 13 versenyéből, tízet megnyert, 9-et itthon aratott, a 10. pedig Moszkvában. Ennek a csupaszív kis lónak a nagyságát az is bizonyítja, hogy négyszer játszották el neki a magyar himnuszt.

Csodálatos tíz évet töltöttünk el együtt, nap nem volt, hogy ne találkoztunk volna. Ha külföldre mentem, ő is velem tartott. A Preis der Stadt Wien-ben is jeleskedtünk egy negyedik hellyel 1.19.2.-ben.  Sajnos az idő felette is eljárt, de azért még 12 évesen a Béke Díj mindkét részét megnyerte. Sok kedves lovam volt még; Ond, Pármai Ibolya, Hitves, Gyaur, Czegléd. Pajkossal is nyertem Munkaünnepe Díjat. Fickóval és Hitvessel összesen 109 versenyt nyertem, azt hiszem ezt azóta senki nem döntötte meg. Külföldön is sikerült többször győznöm, 8 versenyben arattam győzelmet.

Lady Flame is a kedves emlékeim közé tartozik, emlékszem kiscsikóként 6 tüdőgyulladás után kaptam meg. Szegénykém, szerintem nem volt 2 mázsa. Azzal az utasítással kaptam meg a ménestől, hogy úgy vigyázzak rá, mint a szemem fényére, és nagyon kíméletesen készítsem. Úgy bántunk vele, mint egy kis babával, nagyon vigyáztunk rá, és mégis ő lett a legjobb kétévesem. Kétévesek Nagydíját, és Jugoszláviában két nagyversenyt is nyertem vele. A Derbyben sajnos Lázálommal szemben alulmaradtunk. Az elején nem gondoltam volna, hogy ilyen jó kis ló lesz, azt meg pláne nem, hogy klasszisokkal látja el az ügetőversenyzést.
Jó visszaemlékezni a sok szép győzelemre, bár mostanában az időváltozások, és a frontok agyon kínoznak, mert 43 év a kocsiban, hóban, fagyban, nem marad büntetlenül. Néha-néha még belátogatok az istállókhoz, a régi kollégákhoz, tanítványokhoz beszélgetni, vagy ha igénylik éppen, segíteni is.

Hajdu Bíborka, 2004.12.02