Miért éppen Mongólia?

Indokok, élménybeszámoló és hasznos tanácsok egy lovastúráról és annak következményeképpen

Amikor a családnak bejelentettük, hogy Mongóliába készülünk lovastúrára, hát... nem fogadták kitörő örömmel. Az érzelmektől sem mentes szavak-mondatok között gyakran szerepeltek a következők: messze van, költséges, itthon is tudunk lovagolni, és amúgy is, miért nem fejezzük már be? 

Sok igazság van az elmondottak között, lássuk:

- Messze van: valóban, több mint fél nap az út repülővel, átszállással (Budapest-Peking-Ulánbátor)

- Költséges: igen, nem kevés pénz, mire kijut az ember: szerződéskötés után ki kell fizeti az utazási iroda díját, biztosítást, repülőjegyet, helyi szervezés díját stb. DE! Ha már Mongóliában vagy, az ottani árszínvonal töredéke az itthoninak, sokkal olcsóbb ott az élet. Pl. 1 dollárért mosták ki a holmijainkat azon a szálláshelyen, ahol laktunk; 400 dollárt fizettünk a helyi szervezésre, ez fedezte a 10 napos ló bérletet, belföldi utazást, belépőket, felszerelést, "teljes ellátást" (a szárított marhahúst nem tekintettük "európai" ételnek és teljes értékű étkezésnek), és még egy kevés pénzt vissza is kaptunk.

- Itthon is tudunk lovagolni: tényleg, méghozzá milyen jókat tudunk Magyarországon lovagolni! Sok szép hely létezik, ahol szívesen töltjük a szabadidőnket, nagyon jók a lovak, gyönyörű a táj.

- Miért nem fejezzük már be?
Egy szóval: csak. Bővebben: mert szeretünk lovagolni. Még bővebben: isteni kint, a szabad levegőn, egy vágtázó lóval hasítani a levegőt, követni a madarakat, vadállatokkal találkozni, hasonló érdeklődésű lovas barátokkal beszélgetni, együtt lenni egy csodálatos, erős, gyors, huncut négylábú élőlénnyel. (Aki volt már hasonló helyzetben, az tudja, miről beszélek, aki pedig még nem, azt nagyon bátorítom, hogy próbálja ki.)

Hogy miért éppen mégis Mongóliára esett a választásunk, arra szintén a fent felsoroltak adják meg a választ:

- Messze van: éppen annyira távoli, hogy egy másik világba csöppenjünk. Oda, ahol nem számít az idő, a táj olyan érintetlen, mintha soha nem járt volna ott ember, aki mindent meg akar változtatni, ahol mások a szokások, és más fajta lovak találhatók.

- Költséges: olyan felejthetetlen élményt nyújt, ami utólag megfizethetetlen.

- Itthon is tudunk lovagolni: és össze is tudjuk vetni egy másfajta lóval, lovaglási stílussal az itthoniakat.
A mongol lovak kis termetűek, elképesztően szívósak, és fantasztikusan ügyesen haladnak sziklás, köves, hegyes, erdős terepen. Csak abból éltek, amit legeltek késő délután, este és hajnalban, amikor nem fogtuk be őket munkára, vagy út közben. Semmilyen abrakot, extra itatást nem kaptak, és mégsem voltak soványak, betegek. Az egyetlen hátrányuk, hogy a lovas-ló méretarány felborul egy kissé, egy magasabb lovas lába leér a kanyarban. Egyszóval nem mutattunk olyan jól ezeken a kis lovakon, mint egy szép nagy termetű magyar sportlovon, vagy egy lipicain, vagy egy meseszerű arab lovon.
Ezen kívül itthon szinte bármikor el tudunk menni lovagolni, míg Mongóliába nem túl sűrűn ugrunk át.

Ezek voltak tehát az indokaink. Nem tudtuk, hogy pontosan mire vállalkoztunk, mi vár odakint ránk, mi minden történik majd velünk, csak azt éreztük, hogy ez valami különleges, egyedi és jó lesz.

Bepakoltunk, és indultunk a reptérre, ahol közölték velünk, hogy szerencse, hogy rendelkezünk kínai vízummal is, mert különben választhattunk volna a csomagjaink vagy az utazás között. Ezt megúsztuk!

A többiektől eltérően mi saját szervezésben repültünk, kicsit korábban érkeztünk, mint ők, és hamarabb is ért véget számunkra a túra. Ezek közül egyiket sem bántuk meg, mert olcsóbban jöttünk ki, kevésbé fáradtunk el, és hamarabb is értünk haza, kis otthonunkba. A túra tagjai viszont egy kalandosabb utat választottak, persze ez nem csak rajtuk múlt, hiszen a kínai partner nem teljesítése miatt kicsit változott a program. A Pekingből induló vonatút helyett utazhattak egy szűk fekvőhelyekkel ellátott, kényelmetlen busszal a határig, majd onnan vonattal a Góbi-sivatagon keresztül... Az út kellemetlenségét mutatja, hogy visszafelé már nem vállalták be, végül repülővel jöttek ők is haza.

Ulánbátorban aztán összeállt a csapat, összesen 12 fő a túravezetővel, Haulik Áronnal együtt. Nagyon jót ettünk, megvásároltuk a felszerelést a feketepiacon, majd a vidékre tartó 12 órás út folyamán a kisbuszon préselődve ennek az emlékéből éltünk egészen addig, amíg végre megálltunk az éjszaka közepén egy út menti faluban enni. Mongol sofőreinket néhányszor kérdeztük, hol és mikor fogunk megállni, a válaszból mindig egyértelműen kiderült, hogy hamarosan. Még két óra múltán is ez volt a válaszuk. Ebből is látszik, hogy mennyire másképpen telt nekik és nekünk is az idő.

A végtelen hosszúnak tűnő buszozás után végre kiszálltunk, és egy Bulgan nevű faluban tanúja lehettünk a nádám-nak. Ez a mongolok egyik legnagyobb ünnepe, lovaglásból, birkózásból és íjászatból áll. Ez volt a túra egyik fő látványossága. Az időzítés tökéletes, láthattuk, ahogy a csöpp, 6-12 éves gyerekek szőrén ülték meg a versenylovakat, és 2x30 kilométert tettek meg az elsőség kedvéért (30 km, amíg a starthelyre elértek, plusz a verseny). No meg bizonyára a dicsőségért és a papa kedvéért, aki ezután méltán büszke lehet utána a lóra. Merthogy a lónak jár a dicsfény, és nem a lovasnak, aki csak ült rajta. Érdekes és elgondolkodtató nézet...

A birkózásról és az íjászatról mi ketten a párommal lemaradtunk, hullafáradtan kéredzkedtünk be egy jurtába aludni. A többiek sokkal jobban bírták az utazást a kínai kaland ellenére. Elképesztő! Azt állították, hogy egy órát pihentünk, de nekünk csak 2 percnek tűnt.

Egy kis teherautó platóján utazva döcögtünk néhány kilométert az első igazi sátras szálláshelyünkig. Egy kedves mongol család nagyon finom vacsorát készített nekünk: hoztak egy birkát, levágták, majd egy kannába rétegesen elhelyeztek egy sor húst és egy sor forró követ, vadhagymát. Lezárták a kanna tetejét, és az szépen megfőtt. Életemben nem ettem ilyen finom birkavacsorát. Szegény birka! Neki nem hoztunk szerencsét.

Másnap hozták a lovakat a mongol kísérőink, megtörtént a lovasítás, majd egy rövid, könnyű terep következett, amolyan barátkozásképpen.

Még aznap délelőtt Áron megmutatta, hogyan készítsünk málhát, így miután kipróbáltuk a lovainkat és magunkat, hogy hogyan tudunk egy pótlóval boldogulni, nekivágtunk a csodálatos mongol terepnek. Csapatunk időközben kiegészült hat mongol segítővel és még Ulánbátorban egy tolmácshölggyel. Két lovasnak volt 4 lova, egy-egy saját, egy málhás és egy tartalék. Így összesen 30 lóval együtt haladtunk, hol együtt, hol kicsit szakadozva, vérmérséklet, társaság illetve a málha sikeres vagy éppen sikertelen elkészítésétől függően.

Utunk során mindig folyó vagy patak mellett szálltunk meg, ebből vettük a vizet a magunk számára, vagy vacsorához, és fürödtünk, ha elég koszosnak éreztünk magunkat ahhoz, hogy bemerészkedjünk a jéghideg vízbe. Általában maradt a cicamosdás.

Az első terepnap után az egyik mongol, illetve kazah kísérőnk háza táján álltunk meg egy bevezető, kb. 15 kilométeres lovaglás után. Rögtön házi lóversenyt tartottunk, melyet büszkén állíthatom, hogy a párom - akkoriban még a vőlegényem - nyert meg a csapatunkból. A helyi mongol versenyzőt hagyta győzni...

Érdekes volt másnap reggel körbenézni a szomszédos jurtában: a jurta bejáratával szemben egy szentély, az ősök képeivel,  (ez egy lófejű hegedű), középen a tűzhely az oszlopszerű csövével, a jurta oldala mentén ágyak és székek. Belülről jól látszik a jurta szerkezete: oldalt egy rácsos kerítésszerű oldalfal, felül jurta gyűrű, lent linóleum padló. Kívülről nemez fedi a fa szerkezetet, belül takarók, bőrök díszítik, és teszik egyedivé a lakóteret. A bejárat ajtaja fából készült, kerete magas küszöbbel, amelybe belerúgni vagy megbotlani szerencsétlenséget jelent.

Belülről sokkal nagyobbnak tűnik a tér, egész sokan elfértünk egyszerre. Belépésünkkor azonnal kedvesen üdvözöltek, és rögtön megkínáltak minket finom sós tejes teával, sajttal, joghurttal, borcoggal (ez egy csörögefánk-szerű nagyon finom tészta).

Közben odakint a többiek egy ló betörését izgulhatták végig. Kiválasztották a "szerencsés" jószágot, ráraktak egy kantárt és az övméret mérésének helyére egy szíjat helyeztek, majd bátor mongol barátunk felpattant, és mintha rá lett volna ragasztva, maradt is a helyén az ugrálások ellenére. Néhány perc alatt készen állt a ló a lovas alatti munkára. Hihetetlen!

A finom reggeli és a málházás után folytattuk az utunkat egy hegyes, vadregényes hely felé. Patakok, fenyvesek és csodaszép virágok mellett haladtunk, majd egy kis pihenő után egy hágó meghódítása következett. Itt volt az a pont, ahol valóban csodálni kezdtem a lovamat, mert tapasztalhattam, hogy sokkal jobban ért a lépés helyének kiválasztásához, mint én. Szerencsére, mert nekem a málhás ló kötötte le a figyelmem 90%-át. Jobban tudta, hogy hol kell megkapaszkodnia, és olyan terepen ment, amelyet én még gyalog sem biztos, hogy megkockáztatok: derékba tört fák darabjai, csúszós, meredek sziklák és puha mohás részek keresztezték az utunkat. Közben kitört a vihar: elkezdett esni az eső, dörgött, villámlott, és mire felértünk a hegy tetejére, kaptunk egy kis jégesőt, valamint jeges szelet, ha mindez nem lett volna még elég. De nem állhattunk meg, mert a hegytetőn nem tudtunk volna tábort verni, tovább meneteltünk a hegyen lefelé, amely már nem volt erdős, hanem szinte csupasz, viszont a meredekség mit sem változott. Bőrig ázva, átfagyva kértük Áront, hogy telepedjünk le valahol, ha nem akarja, hogy teljesen kockára fagyva leheljük ki fiatal életünket Mongólia közepén. Az első adandó helyen gyorsan tábort vertünk, bebújtunk a hálózsákunkba, és megpróbáltunk felmelegedni. Áron, néhány szét nem ázott (vagy szétázott és bátor) csapattag illetve a mongolok hatékony segítségével aztán nem lett baja senkinek, cukorkákat kaptunk, forró teát, és később meleg vacsorát is. 

A túra következő fontos turisztikai állomása az Orhon vízesés. Az Orhon folyó ezen a helyen kb. 20 méter magasságból zúg alá. Kiemelt hely, amely közelében több obo található. Ezek kőből, kék színű selyem szalagokból emelt szent halmok, melyek fontos szerepet töltenek be a mongolok hitvallásában. Ezeket a szent helyeket háromszor megkerülik az óra járásával megegyező irányban, áldozatokat hoznak és imádkoznak.

Valószínűleg nagyon sokan imádkozhattak itt esőért, mert naponta kétszer esett az eső, míg ott tartózkodtunk, úgyhogy többször szó szerint bemenekültünk egy barátságos családhoz a jurtájukba vagy a saját sátrunkba. Jellemző, hogy ahogy megláttak minket, hívtak, hogy menjünk be a jurtába, nehogy elázzunk. Eközben segítettek a gyerekek is a lovakat megkötni, málhákat levenni róluk és egy helyre gyűjteni. Azonnal készítettek jó meleg sós tejes teát, és megkínáltak valami házi finomsággal. Azt kell, mondjam, hogy nemcsak a magyar vendégszerető nép, a mongol is. Volt, hogy megállítottak minket, csak azért, hogy lefényképezhessék a családot velünk. 

Emellett kiválóan sakkoznak, énekelnek és játszanak a morin khuron. Igaz, van idejük gyakorolni, mert télen szerintem az idejük nagy részét ezekkel a tevékenységekkel tölthetik, ha nem akarnak megfagyni. Az állatokkal túl sokat nem kell foglalkozniuk, mert etetni nem kell őket, legfeljebb odafigyelni rájuk, ha esetleg megbetegednek. Takarmányt nem tudnak termelni, az állatok csak azt ehetik, amit magunknak kikaparnak a hó alól. Kemény világ ez, ahol csak a legszívósabbak maradnak életben.

Ahhoz képest, hogy milyen kemény életük van, a mongolok nagyon jó kedélyűek. Mosolyognak, viccelődnek és bár szoktak káromkodni is, egyáltalán nem láttam rajtuk az idegeskedés, stressz legcsekélyebb nyomát sem. Még akkor sem, amikor egy vihar kitörése előtt a nagy megakadályozta a sátruk felverését. Csak nevettek.

Tuvkhun templomát egy kiadós lovaglási sorozat után sikerült megpillantani. Megragadó a hely, olyan magasan van, hogy nyolcvölgynyi távolságra is ellátni. Persze előbb meg kell küzdeni a lépcsőkkel és a sziklamászással, merthogy nincsenek egyértelmű jelzéssel ellátott széles utak és korlátok a különböző szent épületek, barlangok, helyek között. 

A belépőjegyen a következő pontok (tiltások) olvashatók a teljesség igénye nélkül: tilos alkoholt fogyasztani vagy dohányozni, megölni élőlényeket, sétálni és leülni, néhány kivételtől eltekintve, énekelni, fütyülni, hangoskodni, trágár kifejezéseket használni és vitatkozni, sátrat felverni engedély nélkül, vizelni, szemetelni, tüzet rakni, nőknek a jelzett (tiltott) helyekre belépni. Ha mindezen pontokat a látogatók betartják, üdvösségük erősödhet. Tudom, hogy ez fordítás nem biztos, hogy a legjobban fedi azt, amit a szerzők ki akartak fejezni, de kérem, hogy a kedves olvasó használja a kreativitását.

Időközben a hazai ételkészleteink kifogytak, mert az útravalóra kapott szárított marhahús nem nyerte el tetszésünket. Reggelenként korán keltünk, felmálháztunk, nem sok idő volt reggelizni. Viszonylag sokan voltunk, sok ideig tartott a készülődés, lassabban is haladtunk, ezért hogy az időt is tartsuk, nem álltunk meg ebédelni. Ezt mi is megsínylettük, bár elég jó helyzetben voltunk mindaddig, amíg kitartott a müzli, csoki és téliszalámi. Ekkor - már egy ideje - bevallom, mindennél jobban vágytam már egy jó zsíroskenyérre lilahagymával.

A többiek is hasonló cipőben jártak, vagy a türelmük fogyatkozott meg, mert egy emberként kértük a túravezetőnket, hogy ez a tempó ilyen kevés étkezéssel nem járja. Leleményes emberként nagyon gyorsan kerített némi harapnivalót, élén egy kecskével. Szegény párából, estére nem sok maradt, főleg, hogy Anita csapattársunk nagyon szerény körülmények között isteni finom nokedlit gyártott a pörkölthöz.

A túra vége felé Harhorinhoz, a régi fővároshoz vezetett az utunk. Az utolsó éjszakát a városhoz közeli helyen töltöttük, majd béreltünk egy kocsit, a többiektől és lovainktól elköszöntünk és a Hustai Nemzeti Park felé vettük az irányt a tolmács lánnyal. Itt élnek és tenyésznek a veszélyeztetett Przewalski lovak vagy más néven takik. Ez a világon az egyetlen vadló, amely még a természetes környezetében él. Majdnem kipusztították, de szerencsére nemzetközi összefogással sikerült megmenteni, most kb. 300 példányuk él mindösszesen, ebből 200 ebben a parkban. Csodálatos volt megpillantani őket. Tisztes távolságból figyeltek minket egy darabig, majd nyugodtan elsétáltak. Jó lett volna több időt tölteni ezen a helyen, de már szorított mindet az idő, folytatni kellett az utat Ulánbátor felé.

Nem is akármilyen utat, hiszen Mongólia ún. kreatív, sok sávos autópályával rendelkezik. Ha meguntak egy sávot, készítenek egy másikat. Ez persze vicc, de mint minden viccnek van valóságalapja. Nagyon kevés az aszfaltozott út, főleg földutakon lehet vezetni, de azok párhuzamosan vagy éppen keresztezve haladnak, sok változatosságot nyújtva. Ezen kívül remek alkalmat teremtenek az autóversenyzéshez, amelyet a mongolok mindig ki is használnak. Egyedi élmény egy ilyen földúton kb. 60 km/órás sebességgel utazni, behúzott nyakkal, sok port nyelve, folyamatosan valamilyen zenét hallgatva. A mi sofőrünk Modern Talking rajongó lehetett, mert végig egyetlen kazettát ismételt a magnó. Egy ilyen út során a legjobb megérkezni. Mindenesetre felejthetetlen, maradandó, vegyes élmény, mert mindeközben valahogy mégis megérint a versenyszellem.

Jó érzés volt megérkezni ismét a már kipróbált ulánbátori szállásunkra, amely tulajdonképpen egy több szobás panellakás volt, segítőkész, kedves házi lányokkal. Végre lezuhanyoztunk, felvettük a korábban félrerakott, maradék tiszta ruhánkat, a többit pedig kimosattuk, hogy már tisztán hozzuk haza őket. Újból ehettünk finom friss kenyeret, lekvárt, elmentük néhány kiváló étterembe, vásároltunk kicsit és megpihentünk a fárasztó repülőút előtt.

Azt kell mondjam, hogy nagyon jó volt hazaérni. Bár fantasztikus és különleges élményekkel gazdagított minket ez a túra és Mongólia, azért tényleg igaz, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon.

Végezetül néhány jó tanács azoknak, akik úgy gondolják, ideje felkeresni Mongóliát például egy lovastúra kedvéért:
- ha Pekingen keresztül utazik, igényeljen vízumot
- olvassa el figyelmesen az élménybeszámolókat, és vigyen magával esőkabátot, meleg ruházatot, mert biztosan hasznát fogja venni, kivéve ha a sivatagba megy, akkor ne
- vigyen megfelelő mennyiségű Immodium vagy széntablettát, vitaminokat
- szerezzen be jó minőségű eszközöket, felszerelést pl. víztisztító berendezést, hálózsákot
- Tibi csoki rajongók, figyelem! Olyan desszertet lehet Ulánbátorban kapni, amit még Magyarországon sem :-)
- szokjon hozzá a szabad térben való vécézéshez, vásároljon Ulánbátorban sok vécépapírt
- szokjon hozzá a gondolathoz, hogy közös illemhelyiségek vannak Ulánbátorban, esetleg egy férfi jöhet ki a női vécének hitt helyiségből
- az ulánbátori piacokon mindig legyen vele megfelelő létszámú, kigyúrt kíséret, mert esetleg megpróbálják elvenni a pénztárcáját
- jól felkészült túravezetővel induljon csak útnak.

Sok szerencsét!  

A képek egy része saját készítésű, másik része a http://www.bedouin.hu -n is megtekinthető, Haulik Áron tulajdona. Ez utóbbi weboldalon Áron élménybeszámolóját is megtalálják.

2007. július 4-től 23-ig voltunk távol, ez alatt az idő alatt sok tapasztalatot és élményt szereztünk. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezt lehetővé tették:
- férjemnek, Pogácsás Sándornak, akivel a túra elteltével másfél hónap múltán összeházasodtunk, miután láthattuk, hogy milyen jól éreztük magunkat együtt ilyen szokatlan, időnként embert próbáló körülmények között is
- szüleinknek, akik mindezt kibírták
- főnök asszonyomnak, Bárány Ibolyának és kollégáimnak, akik a hiányommal küszködtek a távollétemben és tartották a frontot
-Haulik Áronnak, aki nemcsak kiváló túravezető, hanem csodálatos ember is
- csapattársaknak, a jó hangulatért és finom vacsorákért, abc sorrendben: Atzél Kinga, Báthory Balázs, Báthory Mátyás, Palásti Mária, Puskás Zsolt, Repkény Anita, Sárfi István, Réfi Renáta, Toroczkai Attila
- Buginak a mongol-magyar tolmácsolásért
- a mongol kísérőinknek a segítségekért: Seri, Bata, Méga, Gamba, Szomjan
- a lovaknak a készséges odaadásért, szorgalomért, kitartásért
- Huszár Gergőnek, a felbujtónak
- Batjavnak, aki a Peking-Ulánbátor repülőjegyet Mongóliában megvette a számunkra, és elküldte nekünk
- Ács Valinak, aki a külső repülőutunkat biztosította
- mindenkinek, aki bármivel segített nekünk, de itt nem soroltam fel (sofőrök, házi lányok, kedves mongol családok)
- és aki a keretet adta: az Ikaland utazási iroda szervezőinek.

Minden jog fenntartva. 

További fotók, zene az alábbi linken: http://lovasmoncsi.uw.hu

Frissítve: 2012.04.01
Címkék: Mongólia, jurta, Góbi-sivatag, Peking, Ulánbátor, taki, mondgol ló, Przewalski