Thury Zoltán - Lovak
II.rész

Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten, hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.
 
Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba, hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az nagyon dühbe jött.
 
- Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?... Pusztuljatok mindjárt...
 
Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett magára.
 
- Vége, vége... agyontapos...
 
Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva, ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani. Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután meg a ló után mosolygott.
 
- Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek ezek?...- Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe jött...
 
- Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!
 
A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak, megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.
 
- Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.
 
- Többet ér neki egy lova, mint mi mind...
 
Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a tanítót és huzta maga után.
 
- Jöjjön, jöjjön. - Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:
 
- Czézár! Menelaus!
 
Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.
 
- Hallja! Hallja! - Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket, némelyikkel beszélgetni kezdett. - Hogy vagy? Jó volt a zab, a széna? - Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a pillák alatt, az a bánat. - Valami baja van. No mi az, mért sirsz? Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek. - Egy nagyszügyü pejnek átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni kezdte. Gyéres kaczagott. - Igy, igy mulassunk. - Egyszerre eleresztette a ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.
 
- Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...

 
A tanító kiabálni kezdett.
 
- Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.
 
- Maga nem érti, nem érti...
 
A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a gyermeket.
 
Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.
 
- Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint kettő neki, aztán egy nekünk. - A hogy a kezeit a levegőben lóbálta, mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes dühhel mentek el.
 
- A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.
 
- Segítnek abban a lovak is.

Forrás:
http://hu.wikisource.org/wiki/Kezd%C5%91lap
Képek:
www.horseevolution.hu
www.lazarlovaspark.hu