Mikortól használja az ember a lovat fogatban?

Dr. Várady Jenő a „sikerkapitány” történeti visszatekintéséből megtudhatjuk, hogy mikortól használja az ember a lovat fogatban. Jenő bácsi 2001-ben búcsúzott el tőlünk örökre. Munkásságának köszönhetően vált a magyar fogathajtó sport világelsővé. (Pajlócz)

Különös, de az emberiség hajnalán vagy reggelén a ló nem hátasként tűnik fel, hanem vontatóállatként válik az ember társává. Talán egyszer, vadászat során – az anya elejtése után – elfogott csikóban, amelyet táplálék-tartalékul neveltek, s a gyerekek gondoskodásával, szeretetével kezessé vált – találták meg az erős és gyors vontatót.
Az ismert történelmi századokban már óriási szerepe volt a lónak. Aránylag kis létszámú támadók nagy népek és területek uralkodóivá, birodalmak alkotóivá váltak. A harci kocsi előbb jelent meg tömegesen és fegyvernemként, mint a lovasság.
Ennek megfelelően természetesen a művészetekben is nagy teret kap az ember hűséges társa – a ló. A ránk maradt archaikus művészetben már látható az agyag felületén a kocsiversenyek ábrázolása.
Az ember és a ló harci kocsikban dolgoztak együtt először. Kr. e. 5. évezred neolit kultúrája kezdetén a mezopotámiai El-Obeid kultúrában, cserépedények díszítőelemei között kétkerekű kocsit vontató lovak szerepelnek.
Uruk város mitológiai királyáról, Gilgames-ről szóló eposz már a lovat is említi: kettes és négyes fogatolásban, harci kocsik előtt.
Az akkád dinasztia és az első világbirodalom – a Perzsa-öböl és a Földközi-tenger térségében – megalakítója Szargon idejéből Kr. e. 2600-ból megmaradt pecséthenger őrzi a bizonyságot, hogy fontos harci eszköz volt a lovak vontatta kocsi.
A Kr. e. második évezred végétől fogva a Mezopotámia, a Nílus mentén fellelt monumentális ábrázolások és szövegek szakadatlan sorban tudósítanak az ókori kelet történelméről: a harci szekér és a ló mindenütt ott van. Ez az ókori keleti imperializmus korszaka, amelynek örökébe később a görög és római gyarmatbirodalmak léptek.
Az asszírok művészeivé váltak a kegyetlen hadviselésnek. Legfontosabb harci eszközük a ló volt. I. Tiglatpilézer és II. Assurnazirpal (Kr. e. 884–859) birodalmainak, az asszír hatalomnak és jogrendnek a terjedése a lóval történt.
Egyiptom felszabadító háborúit a hikszoszoktól eltanult harci kocsikkal vitték diadalra a 18. dinasztia fáraói. Ezután, az ún. tell-el-amarnai korszakban a harci kocsi általánosan elterjedt az ókori Keleten. A kis városállamok fő hadereje is a harci kocsi volt. A diplomáciai udvariassági szabályok közé tartozott a levelekben jókívánságokat küldeni a címzett lovai számára. Nagyban folyt a lovak és harci kocsik kereskedelme. Erre a Bibliában is van példa: Salamon király merkantilizmusa jó hasznát látta országa híd szerepének (Királyok könyve 10:28) Azon sem csodálkozhatunk, hogy a ló helyet kapott a vallásos kultuszban is. Még a jeruzsálemi templomba is behatolt a Napisten lovainak és szekereinek kultusza (Királyok könyve 23:11)
Az irodalom kezdettől fogva követte az ember és a ló útját. A hatti birodalom (Kr. e. 1500 körül) emlékei között maradt meg – természetesen agyagtáblára írva – az első hippológusnak, Kikkulis lovászmesternek lótenyésztési és idomítási szakkönyve, amely a tenyésztési és idomítási utasítások mellett versenytréninget is tartalmaz.
A Kr. e. 14. század tájáról való az első lóorvoslási szakkönyv, a föníciai part vidékéről. Az első európai könyvet a lovaglás művészetéről Xenophon írta meg Kr. e. 430 körül, ezer évvel Kikkulis után. S ezzel elérkeztünk az ókori görögökhöz. A görög mitológiában a ló Poseidonnak, a tenger istenének szent állata volt. ő adta a lovat az embernek. A művelt, intellektuális Athén szerint viszont a szerszámot a tudást adó istennő, Pallas Athéné ajándékozta.

Az ókori görög világ ősi kocsiversenyeit Homérosz írja le az Iliász 23. énekében:
Itt is győz, aki lovát ésszel hajtja.
Aki csak lovában bízva s kocsijában
Messze kering céltól okos terv híjában,
Ura lenni nem tud féktelen lovának;
De ki érti dolgát, lova bár silányabb,
Csak a célra néz, ha fordul, nem felejtve,
Hogy’ irányította lovait gyeplője,
Biztosan hajt, lesve; nincs, ki megelőzte?
Elmondom a célt most, hallgasd figyelmezve.
 (Csengery János fordítása)

Egy négyesfogatot hajtó ifjút, Iniokhost örökít meg a Kr. e. 5. századból származó eredeti bronzszobor, amely Delphoiban végzett ásatások során került elő, s a Delphoi kocsihajtó néven tartja nyilván a művelődéstörténet.
Az olimpiai játékok eredetét két görög király – Dinomaosz és Pelopsz – kocsiverseny vetélkedőjére vezetik vissza. A Zeusz templom keleti oromzatán ma is láthatóan – az építőművészek a két versenyző készülődését örökítették meg.
Egy Hippodameia nevű szépség, királylány kezéért szálltak kocsiba a hajtók. A legenda szerint ez a verseny volt az olimpiai játékok eredete, ám furcsa, ellenmondásos módon mégsem került első olimpiai játékok műsorára a kocsiverseny, csak jóval később, Kr. e. 680-ban érdemelte ki az istenek kegyét. Ám ekkor már négy lóval versengtek, a maihoz képest azzal a különbséggel, hogy a lovakat egymás mellé fogták.
Kocsiversenyek a Kr. e. 680-tól a 25. olimpiától folytak négyesfogatokkal. Az első olimpiai bajnok a thébai Pagondas volt. Az emberiség sporttörténetében az első, hivatalosan is feljegyzett esemény, amikor az ember és a ló egyszerre, együtt vesz részt a sportban közös céllal. A 74. olimpián a szicíliai Geron, a 76. játékokon a szirakuzai Hieron győzedelmeskedett. Hieron ostorhegyes lovát, „Pherenikosz”-t a kor nagynevű költője, Bakkhülidész versben is megénekelte.
A sport az élet egyik minőségi mutatója, az emberi élet egyik legszebb ajándéka. A sportoló ember ebben a minőségi életében sem hagyta el a lovat. A fogatversenyzés a huszadik században olyan, mint a görög olimpiák híres kocsiversenyei. Szinte táltos lovakká emeli a hámban dolgozó sportkollégákat.

„… aki megírja a ló történetét, egyúttal megírja az emberiség történetét is.”
Aláírhatjuk egy német történetbúvár ezen híres állítását.
A ló szerepe oly jelentős a történelemben, hogy nincs állat, amely ennyire befolyásolta volna az emberiség sorsát.
A hódítással párhuzamosan a ló becsületes munkával dolgozott az emberiség hasznára. Mint fuvaros és postaló ki sem számítható összegekkel gazdagította az emberiséget. Már a korai középkortól a múlt század végéig ezer meg ezer egyedből álló ló-karaván vonult végig a művelt világ összes útjain. Amit hajón nem lehetett szállítani, azt ló húzta egyik helyről a másikra, és ennek kedvéért keletkezett mindenütt az a hatalmas, végtelenül elágazó úthálózat, amely mint a forgalom és a kultúra jele, minden országban elárulta, milyen fokon áll ott a civilizáció.
Az országutak a ló számára épültek, a kocsisoroknak voltak szánva. Egészen bizonyos, hogy a rómaiak igen jó alapú, széles útjaikat már elsősorban az utánpótlás szállításának érdekében építették. A postaforgalom fellendítette a szellemi életet, az utazások lehetősége megteremtette az emberi közösség áldásos fogalmát. Már az ókori lovas hírvivő, a cursus publicusok, a perzsa angareion és az equites dispisti, a német lovagok „withingen” intézménye, az évezredig fennálló kínai post, a francia posta, amely 1487 óta már használja ezt a kifejezést, az emberi közösség összekovácsolásán dolgoztak. A városok és kereskedők küldöncei, a később hercegesített Thurn und Taxis család postaintézményei, amelyek már a 15. században működtek, mind lóerővel dolgoztak. A 16. században 25 napig tartott, míg Hollandiából Rómába érkezett a levél, de Goethe már 24 óra alatt kapta meg Zelter barátjának levelét Berlinből.
Ez mind szép, de ehhez a lovak is kellettek.

Forrás: Magyar Lovas Kör