T.Nagy Ferenc
Portré

Létezhet életünkben olyan találkozás, amelynek már kezdetektől érezzük, hogy társra találtunk. Mintha több éves kapcsolat kötne össze minket az illetővel, olyan természetességgel találkoznak gondolataink és egymás iránti bizalmunk. Ahogy mondani szokás, egy nyelvet beszélünk. Körülbelül így jellemezhetném kapcsolatomat T. Nagy Ferenc úrral mely megtiszteltetés számomra és kimondhatatlan segítség a Magyar Lovas Körnek. Önzetlen anyagi támogatásán túlmenően partnere minden olyan kezdeményezésnek, amely Körünk fejlődését szolgálja, lovas hagyományainkat ápolja.
Köszönetünk mindezért T. Nagy Ferenc úrnak és a sorsnak, hogy útjaink keresztezték egymást! (Pajlócz)

Büszkeséggel tölt el, hogy eredendően paraszt szülőktől származom. Mai életem meghatározó tettei, szüleim - 60-70 évvel ezelőtti - életéhez kötődnek. Anyám, a Mezőhegyesi Magyar Királyi Állami Ménesbirtokon közel ötven évet szolgáló,  az 1. világháborúban huszárként Galíciát, Isonzót, Doberdót megjárt - három gyermekes számadó gazda leánya volt. Apám egy kilenc gyermekes Kecskemét környéki földműves bérlő ötödik gyermeke volt, aki 21 éves korában - 1925-ben - önkéntesként bevonult az I. Ferenc József - Jászkun I. Honvéd Huszárezred kecskeméti osztályához, majd egy év után Budapestre került. Többször megfordult - különféle kiképzésekben részesülve - Nyíregyházán, Örkényben, és huszáréveinek utolsó két évét, a harmincas évek elején, szinte kizárólag Alagon töltötte a versenyistállónál. Az életkorában előrehaladva, 1932. XII. 1. napján a Méneskarhoz került Kisbérre, egy év után Bábolnára, majd 1934-ben Mezőhegyesre, ahol a 17-es majorban - méneskari őrmesterként - a gidrán ménes parancsnoka volt.

Születésem - 1936.01. 20. - után nem sokkal, apámat a Debreceni Méntelepre helyezték, ahol nemes kismányai Micsky Imre ezredes parancsnoksága alatt szolgált. A laktanyában lévén lakásunk, ott nőttem fel nyolc éves koromig, iskoláimat is a Jókai utca református elemi iskolában kezdtem. Nyolc év után, 1944. tavaszán apámat - akkor már főtörzsőrmesterként - áthelyezték a Pusztaszentkirályi Méncsikótelepre, ahová természetesen vele tartottunk. Azon a nyáron - mint mindig - Mezőhegyesen nagyapáméknál töltöttem a nyarat és apám, Mezőhegyes elfoglalása előtt egy nappal hozott el onnan. Így lettem részese anyámnak és 3 éves húgomnak, a Pusztaszentkirályi Méncsikó telep és a Jászberényi Méntelep lóállományának 1944. októberétó1, 1945. május 8-ig tartó kimenekítésében, gyalogmenetben az Ausztriai Bad Windsbach-ba. Itt 5 hónapos táborélet következett amerikai fogságban melyből azért szerencsésen tértünk vissza hazai földre. (Ennek a fogságnak az 50-es évek elején még súlyos következménye lett.)

A becsületes, hazájukat szerető katonák, tiszthelyettesek és tisztek hiánytalanul hazahozták Fejes Béla százados vezetésével a teljes lóállományt, felszerelést, sőt a csellengő, csapattestüktől elszakadókat is magukba olvasztva több lovat hoztak haza, mint amivel 1945. március 27.-én Zsiránál a magyar határt átléptük. (Erről Balogh Lajos úr tudna még sokat mesélni, akivel 57 (!) év után volt szerencsém ismét találkozni.) Magyarországra való visszatérésünk után, az időközben nyugdíjba került nagyapámékhoz kerültünk Református kovácsháza községbe - 1945. év őszén ahol nagyapám földművelő munkájában segédkezett az apám. Természetesen időközben leszerelték, majd némi huza-vona után igazolták is, én pedig folytattam az elemi iskolai tanulmányaimat. Újra kezdtük az életünket, hiszen a család, amit 10 év házasság alatt anyagiakban gyarapodott, azt gyakorlatilag mind elvesztette, hiszen annyi maradt, ami egy lovas kocsira (egy kisméretű "stráfkocsira ") felfért.

Egy év után apám raktárosi állást kapott a Mezőhegyesi Ménesbirtok építészeti telepén és a család is ide költözött és itt folytattam általános iskolai tanulmányaimat. Az 1947. évben apám lótenyésztési ellenőr lett, járta az országot a törzskönyvezett lovak összeszedése céljából, (ma is meg van eredetiben a magyar és az orosz nyelvű nyílt parancsa) és kinevezték a 20-as ménes vezetőjévé. Hittük, a sors mégis megengedi, hogy apám szeretett munkáját végezhesse, anyám háztartásbeliként nevelhessen bennünket. Jómagam kollégiumba kerültem, előbb Mezőhegyesre, majd Makóra a hatodik, hetedik, nyolcadik osztály elvégzésének idejére. Ebben az időben a kollégium valóságos "janicsár" képzővé vált, ahol az új rendszer feltétlen hűségére próbálták nevelni az ifjúságot.
(Nos 1956. megmutatta milyen sikerrel.) A békés munka négy évig tartott, amikor is apámat elbocsátották az állásából bíróság elé állították, egy év börtönre ítélték, szerencsére három évre felfüggesztve. A vádak igaztalanok voltak, ami csak negyven év után volt bizonyítható, amit apám már sajnos nem ért meg. Nem akartunk szem előtt maradni, ezért Kecskemétre mentünk, ahol apám segédmunkási állást kapott az áramszolgáltatónál. Az igaztalan vád olyannyira megviselte, hogy soha többé nem kereste a kapcsolatot a lótenyésztéssel, pedig később - mint kiderült lehetősége lett volna szeretett munkájához visszatérni.

Az általános iskolát Makón fejeztem be és - óriási szerencsével, valamint egy gimnáziumi igazgatóhelyettes és egy tanácsi oktatási osztályon dolgozó tisztviselő asszony jóindulatából- beiratkozhattam a Kecskeméti Katona József gimnáziumba Együtt tanultunk az apámmal. ő villanyszerelőnek tanult és az is lett másfél év múlva. Én pedig tanultam gőzerővel, mert egyetemre szerettem volna menni. Sikeresen érettségiztem 1955.-ben és még az évben felvettek - annak ellenére, hogy "osztá1yidegen" voltam - a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési karára, mert az elvárhatónál sokszorosan nagyobb tárgyi ismeretem volt a lovakról. Egy évelvégzése után az 56-os események következtében nem volt tanácsos visszamennem az Agrárra, így szerencsésen átiratkoztam a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmémöki karának erősáramú szakára.
Az egyetemi tanulmányok befejezése után Kecskeméten a Megyei Tervező Irodáná1 villamos tervezőként helyezkedtem el, majd hamarosan házasságot kötöttem és két lányom született. Tíz év tervezői tevékenység után energetikusként folytattam másutt, közben sajnos szeretett apám elhunyt 1971.-ben.

Ezután a Kertészeti Főiskolán Villamos Laborvezetői munkát vállaltam és ekkor került sor arra, hogy a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen - az ezzel foglalkozó budapesti Intézmény szervezésében - felsőfokú mezőgazdasági munkavédelmi szaktechnikusi képesítést szerzek majd éveken keresztül különféle cégeknél munkavédelmi és tűzvédelmi munkakört láttam el. A lányok kezdtek nagyra nőni és a Kecskeméten rendezett négyesfogathajtó világbajnokság hatására, lovagolni kezdtek a Kecskemét-Kisfái lovas iskolában a boldog emlékezetű Máchánszky Gyula bácsi kezei alatt. Tehetségesnek találtatott a kisebbik leányom - a nagyobbik nem volt elég bátor - és jól is ment a lovaglás, de ugyanezen időben kezdett el sakkozni, és a négy fa ló elcsábította a négylábú élőtó1. Igaz ebben szerepet játszott az is, hogy a lovas iskolába, a közlekedését nagyon nehezen tudtuk megoldani. Végül is sok dicsőséget, bajnoki címeket hozott a sakk, amíg a főiskolai tanulmányok ezt lehetővé tették, azután maradt a játék szeretete.

A kecskeméti évek alatt évekig a Magyar Elektrotechnikai Egyesület helyi csoportjának titkára voltam, ugyancsak évekig a városi sakkszövetség elnöke és egyidejűleg az országos elnökség tagja. A nyolcvanas évek végén válságba került a házasságom és válás után Budapestre kerültem ugyancsak a munkavédelmi, tűzvédelmi szakterületre. Nyolc év telt el "boldog magánzóként", majd egy házasság következett, amelyik istennek hála jól sikerült és tart tizenkét éve. A lányok az érettségi után továbbtanultak, a nagyobbik tanár lett, de már nem a szakmájában dolgozik, hanem egy kis családi vállalkozást visz a férjével, amelynek keretében könyvkiadással, különféle nyomdai termékek szerkesztésével, kiadásával foglalkoznak Kecskeméten. A kisebbik lány ugyancsak a kiadványszerkesztői területen működtet a férjével egy kisvállalkozást Budapesten. A nyolcvanas évek végének változásai az akkori munkahelyemet is érintették - magyarul csődbe ment -, ahol is addig üzemviteli osztályvezetőként tettem a dolgom.

Nem volt más választás, mint saját lábra állni. Egy Bt-vel kezdődött (Gidrán Bt) 1991.-ben, majd egy Kft-vel folytatódott 1997.ben, amely feleségemmel közösen került létrehozásra és lelki, erkölcsi támogatása nélkül ma nem tartanánk itt. A vállalkozás nevének választását az a gondolat vezérelte, hogy így emlékezzem Apámra - naponta - aki a születésemkor a Mezőnegyesi Magyar Királyi Állatni Ménesbirtok Ménesintézete méneskari őrmestereként, a Gidrán ménes parancsnoka volt. A kilencvenes évek közepén - gyors egymásutánban - elvesztettem anyámat és húgomat, akinek leánya teljesen támasz nélkül maradt, de mellé álltam és sikeresen elvégezte a főiskolát és ma már megbecsült tanára a Nagykőrösi Arany János Református Általános iskolának.

Sok küzdelem után, a kilencvenes évek végén jutottam el oda, hogy régi szenvedélyemnek hódolhassak, és ismét a lovak és lovasok közvetlen közelébe kerüljek. Természetesen, mint néző, olykor-olykor támogató, hiszen nem felejti el az ember, hogy - ifjú gyerekként, úgy hét-nyolc évesen - nemes kismányai Micsk Imre tanította a hajtószár kezelésére, majd tíz-tizenkét évesen szeretett apámtól kaptam a lovagló leckéket, amit negyvenkét éves koromban Máchánszky Gyula bácsi próbált csiszolgatni. Eladdig csak a jelentősebb - elsősorban fogathajtó versenyeket látogattam és örültem a sikereknek. Az igazi kapcsolatot a lovas világhoz, annak is - egy baráti levélváltás után Dr. Pataki Balázs hozta el, aki révén azután sok kedves ló szerető embert ismertem meg személyesen, akik közül sokat - névró1 természetesen - már harmincnegyven éve ismertem. Különösen hálás vagyok - a személyesen később megismert - Dr. Pál János, Lóska János és Pajlócz András uraknak, akik nagy szeretettel fogadták az eltévelyedett báránykát és nem csak a lovas világ kapuját, hanem a lovas, a huszár, a méneskari és katonai hagyományőrzők világának kapuját is szélesre tárták előttem.

Ma cégem tagként támogatja a Magyar Lovas Kört, a Kisbéri-félvér és Gidrán Lótenyésztő Országos Egyesületet, a Magyar Huszár- és Lovas Hagyományőrző Társaságot, a Magyar Lovas Turisztikai Szövetséget.

Budapest, 2002.12.03.

T. Nagy Ferenc

Forrás: Magyar Lovas Kör