Lev Tolsztoj
Holsztomer, egy ló története 6.
MÁSODIK ÉJSZAKA
Amint hazahajtották a ménest, a lovak ismét körülállták a tarkát.
– Augusztus havában elválasztottak anyámtól – folytatta a tarka elbeszélését -, és már nem is éreztem különösebb szomorúságot. Láttam, hogy anyám már öcsémet hordja, a későbbi híres Uszant, és én magam sem voltam már az, aki régen. Nem féltékenykedtem, csak éreztem, hogy már nem tartozom hozzá. Azonkívül tudtam, hogy anyám mellől a csikók istállójába kerülök, ahol kettesével, hármasával állunk, és mindennap az egész fiatal csapattal együtt megyünk ki a szabadba.
Én Milijjel kerültem közös állásba. Milij hátasló volt, később a cár is lovagolt rajta, képeken, szobrokon ábrázolták. Akkor még egyszerű kis szopóscsikó volt, fényes puha szőrű, hattyúnyakú, cérnavékony egyenes lábú. Mindig vidám volt, jólelkű és szeretetre méltó, hízelkedésre, játékra, tréfára mindig kész, akár lovat, akár embert kellett megtréfálni. Önkéntelenül megbarátkoztunk együttélésünk ideje alatt, és barátságunk addig tartott, amíg fiatalságunk. Milij víg kedélyű és könnyelmű volt; már akkor megismerte a szerelmet, játszott a kicsi kancákkal, és kinevetett engem ártatlanságomért. Szerencsétlenségemre hiúságból utánozni kezdtem őt, és hamarosan szerelemre gerjedtem. Ez a korai hajlandóságom sorsdöntő változás okozója lett életemben. A dolog úgy történt, hogy szerelmes lettem…
Vjazopuriha egy évvel volt idősebb nálam, nagy barátságot kötöttünk, de úgy ősz vége felé észrevettem, hogy kezd elhidegülni irántam… De nem akarom elmesélni nektek első szerelmem egész szerencsétlen történetét: Vjazopuriha bizonyára emlékszik őrjöngő gerjedelmemre, amely életem legdöntőbb fordulatába torkollt. A csikósok elkergették Vjazopurihát, és engem jól elvertek. Éjszakára külön állásba zártak, ahol egész éjjel nyerítettem, mintha csak előre megéreztem volna a másnap eseményeit.
Reggel istállóm folyosójára bejött a tábornok, a főlovász, a lovászok meg a csikósok, és szörnyű veszekedés kezdődött. A tábornok ordított a főlovásszal, a főlovász mentegetőzött, hogy nem ő engedett ki engem, hanem a lovászok… A tábornok kijelentette, hogy valamennyiüket elpáholja; fiatal mént pedig nem szabad tartani. A főlovász szavát adta, hogy mindent elintéz. A lárma elcsitult; elmentek. Én nem értettem semmit az egészből, de annyit sejtettem, hogy valami különös készül ellenem.
Másnap örökre abbahagytam a nyerítést. Azzá lettem, aki ma is vagyok. Az egész világ megváltozott számomra. Semmi sem volt már kedves előttem, magamba mélyedtem, és elmélkedni kezdtem. Az első időben meggyűlöltem az életet. Abbahagytam még az evést, ivást, járkálást is. Játékra nem is gondoltam. Néha eszembe jutott, de jó lenne egyet rúgni, szökellni, nyeríteni; de az óhaj nyomában járt a szörnyű kérdés: miért, minek? – és utolsó erőm is elhagyott.
Egyszer este éppen abban az időben járattak meg, amikor a ménest hazahajtották a legelőről. Messziről megpillantottam a porfelhőt, és benne halványan, alig észrevehetően a kancák ismerős körvonalait. Vidám nyihogást, toporzékolást hallottam. Megálltam, ügyet sem vetettem arra, hogy a kötőfék, amelynél fogva a lovász vezetett, nyakamba vágott; és úgy néztem a közeledő ménest, mint ahogy elveszett, soha vissza nem térő boldogságunkat szemléljük. A lovak egyre közeledtek, és most már egyenként is megkülönböztettem ismerős, szép, nagyszerű, egészséges, jól táplált formájukat. Egyikük-másikuk utánam is fordult. Nem éreztem fájdalmat, pedig a lovász ugyancsak rángatta a kötőféket, önfeledten, akaratlanul, a régi emlékek hatására felnyerítettem, és ügetni kezdtem. Ámde nyerítésem bánatosan, nevetségesen, ügyefogyottan csengett. A ménesbeliek nem nevettek, de észrevettem, hogy néhányan tapintatosan félrefordították fejüket. Látszott, hogy utálnak is, sajnálnak is, szégyenkeznek is miattam, és főként: nevetségesnek találnak. Nevetségesnek találják vékony, erőtlen nyakamat, nagy fejemet (erősen lefogytam ezen idő alatt), hosszú ügyetlen lábaimat és esetlen ügetésemet, amellyel régi szokás szerint körültáncoltam a lovászt. Senki sem válaszolt nyerítésemre, valamennyien elfordultak tőlem. Egyszerre mindent megértettem, beláttam, hogy most már egészen és mindörökre eltávolodtam társaimtól. Nem emlékszem, hogy jutottam haza a lovászommal.
Már azelőtt is komolyságra, elmélkedésre hajló voltam, most pedig döntő fordulat történt lelkemben. Tarkaságom, amelyet az emberek érthetetlen módon annyira megvetettek, rettenetes, váratlan szerencsétlenségem és különös helyzetem a ménesben, amelyet átéreztem, de akkor még sehogy sem tudtam megmagyarázni magamnak, arra késztettek, hogy egészen magamba mélyedjek. Elgondolkoztam az emberek igazságtalanságán, akik elítéltek engem, amiért tarka vagyok; elgondolkoztam az anyai és általában a női szeretet állhatatlanságán, amely annyira függ a fizikai körülményektől; és legfőképpen elgondolkoztam azokon a különös élményeken, akikkel sorsunk olyan szorosan összekapcsolódik, s akiket mi embereknek nevezünk. Elgondolkoztam sajátságaikon, amelyekből az én különös helyzetem is eredt a ménesben. Különös helyzetemnek már akkor is tudatában voltam, de sehogyan sem értettem. Azokat az emberi sajátságokat, amelyekből eredt, a következő esettel kapcsolatosan értettem meg.
Télen történt, az ünnepek idején. Egész nap nem adtak ennem és innom. Mint utóbb megtudtam, ez azért történt meg, mert lovászunk leitta magát. Ugyanaznap estefelé a főlovász meglátogatott, észrevette, hogy nincs abrakom, és káromkodva szidta a lovászt, aki pedig nem is volt ott, azután pedig kiment. Másnap a lovász egyik társával bejött hozzánk az istállóba, és szénát adott nekünk. Észrevettem, hogy rendkívül sápadt az arca és szánalmas a külseje, különösen hosszú háta mozgásában volt valami megrendítő és sajnálatra méltó. Haragosan dobta oda a szénát a jászolba. Fejemet vállára akartam fektetni, de öklével olyan fájdalmasan orron ütött, hogy félreugrottam. Még hasba is rúgott.
– Ha nem lenne ez a rühes – mondta -, nem volna semmi bajom.
– Hogyhogy? – kérdezte a másik lovász.
– Hát úgy, hogy a grófi lovak után soha nem néz, de a sajátját napjában kétszer is ellenőrzi.
– Hát eladták neki a tarkát? – kérdezte a lovász.
– Eladták-e, odaadták-e, tudja a fene. De a grófi lovak tőle akár éhen is dögölhetnének, oda se neki! De merje csak valaki az ő lovacskáját éheztetni! Feküdj le, mondja, és ellátja a bajodat. Nem ismer Istent. Jobban sajnálja az állatot, mint az embert. Pogány egy ember. Nem ismeri a kereszténységet. Ő maga mondta, az istentelen, így még a tábornok úr se ver! Felszántotta az egész hátamat. Látszik, pogány még a lelke is.
Amit az ütlegekről meg a kereszténységről mondott a lovász, azt jól értettem, de akkor még teljesen homályos volt előttem, hogy mit jelentenek ezek a szavak: az övé, az ő lovacskája – amelyekből arra következtettem, hogy az emberek valamiféle kapcsolatot sejtenek köztem és a főlovász között. Hogy miben áll ez a kapcsolat, azt akkor még sehogyan sem értettem. Csak sokkal később értettem meg, hogy mit jelent, amikor elválasztottak a többiektől. De akkor még sehogy sem tudtam felfogni, mit jelent az, hogy engem egy ember tulajdonának neveznek. E szavak: “az én lovam” – rám vonatkoztak, rám, egy élő állatra! Ez éppoly különlegesnek tetszett, mint amikor valaki azt mondja: “az én földem”, “az én levegőm”, “az én vizem”.
Mégis ezek a szavak roppantul mély benyomást tettek rám. Szüntelenül elmélkedtem rajtuk, de csupán az emberekkel való tartós és változatos kapcsolatok után értettem meg végre, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak az emberek e furcsa szavaknak. A dolog így áll: az embereket az életben nem tettek, hanem szavak irányítják. Nem arra vágynak, hogy módjukban álljon valamit megtenni vagy meg nem tenni, hanem inkább arra, hogy különböző tárgyakról egymás között meghatározott szavakban beszélhessenek. Ilyen szavak, amelyeknek rendkívüli fontosságot tulajdonítanak, a következők: enyém, sajátom, tulajdonom. Ezeket a szavakat különféle dolgokra, élőlényekre és tárgyakra rámondják, még földre, emberekre és lovakra is. Egymás között megegyeznek, hogy ugyanazon dologról csak egy ember mondhassa azt, hogy “az enyém”. És az, aki az előre megállapított játékszabályok szerint a legtöbb dologra mondhatja, hogy “az enyém”, az a többiek közt a legboldogabbnak számít. Hogy miért van ez így, azt nem tudom: de így van. Hosszú ideig azt hittem, hogy ebből közvetlen hasznuk származik; de ez a feltevésem tévesnek bizonyult.
Sokan azok közül, akik példának okáért engem “enyém”-nek neveztek, egyáltalában nem fogtak kocsijukba, hanem ugyanakkor egészen más emberek vették hasznomat. Táplálni pedig ugyancsak nem ők tápláltak, hanem mások. Jót sem azok tettek velem, akik engem a magukénak vallottak, hanem kocsisok, lovászok, és általában idegen emberek. Később, amikor megfigyeléseimet tágabb körre terjesztettem ki, megállapítottam, hogy ez nemcsak mivelünk, lovakkal kapcsolatban van így; az “enyém” fogalomnak általában nincs más alapja, mint az emberek aljas és állati ösztöne, amelyet ők a tulajdonjogának vagy érzékének neveznek. Az emberek azt is mondják: “az én házam”, holott sohasem laknak benne, csupán megépíttetésével és fenntartásával törődnek. A kereskedő azt mondja: “az én boltom”, “az én szövetkereskedésem”, de nincs ruhája a legjobb szövetből, amelyet üzletében tart. Vannak emberek, akik földet neveznek a magukénak, holott sohasem látták azt a földet, és sohasem jártak rajta. Vannak, akik más embereket mondanak a magukénak, noha ezeket az embereket sohasem látták, és kapcsolatuk mindössze abban áll, hogy rossz sorban tartják őket. Vannak olyan emberek is, akik asszonyokat neveznek a maguk asszonyának vagy feleségének, pedig ezek az asszonyok más férfiakkal élnek. És az emberek az életben nem arra törekszenek, hogy azt cselekedjék, amit helyesnek tartanak, hanem arra, hogy minél több dologra mondhassák rá: “Az enyém.”
Most már meggyőződtem róla, hogy ez a legfőbb különbség köztünk s az emberek között. Éppen ezért – nem is beszélve egyéb kiválóságainkról, amelyek magasan az emberek fölé emelnek bennünket – már ennél az egy tulajdonságunknál fogva is bátran mondhatjuk, hogy az élőlények között sokkalta magasabb fokon állunk, mint az emberek. Az emberek tevékenységét – legalábbis azokét, akikkel én valaha kapcsolatban voltam – szavak vezérlik, a mienket pedig tettek.
Nos, tehát a főlovász elnyerte azt a jogot, hogy rólam azt mondja: “az én lovam” – és ezért páholta el a lovászt. Ez a felfedezés megdöbbentett; betetőzte a gondolatokat, amelyeket az emberek véleménye tarka szőrömről bennem támasztott, és a borongást, amelyet anyám árulása okozott. Mindez együttesen tett olyan komollyá és elmélkedővé, amilyen ma is vagyok.
Háromszorosan szerencsétlen voltam: tarka voltam, herélt voltam, és az emberek azt képzelték rólam, hogy nem Istené vagyok és saját magamé, mint minden, ami él, hanem a főlovászé.
Számos következménye lett annak, hogy az emberek ezt képzelték rólam. Az első az volt, hogy külön tartottak, jobban tápláltak, gyakrabban járattak kötőféken, és hamarabb fogtak kocsi elé. Hároméves koromban fogtak be először. Emlékszem: ez alkalommal maga a főlovász – az, aki azt képzelte, hogy az övé vagyok – fogott be engem egész sereg lovász segítségével, mert azt várta, hogy lázadozni vagy ellenkezni fogok. Körülcsavartak kötelekkel, amelyek a kocsirúdhoz vezettek; a hátamra széles szíjakat fektettek keresztbe, amelyeket ugyancsak a kocsirúdhoz erősítettek, nehogy felvághassak. Pedig én csak az alkalomra vártam, hogy bebizonyítsam munkakedvemet és hajlandóságomat.
A lovászok elcsodálkoztak, hogy úgy mentem, mint egy öreg ló. Elkezdtek idomítani, és hamarosan beletanultam az ügetésbe. Napról napra jobban haladtam előre ebben a tudományban, elannyira, hogy három hónap múlva már maga a tábornok és még sokan mások is dicsérték járásomat. De különös dolog: mivel azt képzelték, hogy én nem a magamé vagyok, hanem a főlovászé, ügetésem is egészen más jelentőséget kapott az emberek szemében. Testvéreimet, a csődöröket betanították az ügetésre, mérték sebességüket, kijártak megszemlélni őket, aranyozott, könnyű kocsiba fogták őket, drága takarókat terítettek rájuk. Én a főlovászt vittem egyszerű kocsiján Cseszmenkába meg a többi tanyára, ügyei elintézésére. Mindez onnan eredt, hogy tarka voltam, főként pedig onnan, hogy – az emberek véleménye szerint – nem a gróf, hanem a főlovász tulajdona voltam.
Holnap, ha addig élünk, majd elmondom nektek, milyen következményekkel járt számomra ez a tulajdonjog, amelyet a főlovász elképzelt magának.
A következő napon a lovak tisztelettel vették körül Holsztomert, de Nyesztyor most is éppoly gorombán bánt vele. A paraszt szürke lovacskája már egész közel merészkedett a méneshez; felnyerített, és a fiatal sötétpej kanca ismét kacérkodott vele.
Folytatása következik…
Forrás: csicsada.freeblog.hu
Frissítve: 2023.04.28.
Fotó: Canva
Beszélték az angol lordokról, hogy egyenesen avégből nevelnek lovakat, hogy előzködjenek, arabs vért eresztve beléjök. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen soványítja magát és a lovászait a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen elsőnek kell lenni valamelyiknek.
