Gárdonyi Géza – Hosszúhajú veszedelem /részlet/
Finum Ilka
Végre megérkezek. Felhúzom a szép vajszínű glaszékesztyűmet, s fogom az esernyőt. Kifeszítem, mivelhogy még csöpögdögél az eső. S kiszállok nagy boldogan a kis falusi állomáson. Egy nyakig sárfröccsös, parasztforma ember siet felém. Szőke és kis potrohos, mint a pók. Köszön nagy, tisztelettel.
– Izsák János küldte? – kérdezem, mivelhogy más embert nem láttam.
– Én magam volnék Izsák János, szolgálatjára – feleli.
S valami áporodott, furcsa szag árad a ruhájából. Bagószag-e, vagy pinceszag? Vagy istállószag? – hirtelenében nem lehetett megválasztani. Szíves készséggel szedi-fogja a cókmókomat. Nyakába a puskát, hóna alá a fehérneműs táskát: a két kezébe a másik két motyómat.
– No, mehetünk.
Vezet a kis állomásház mellett a ház mögé. Egy borzasztó komisz, sáros taliga áll ott. Képzeljetek egy durva, nagy ferslógot; két sáros kereket alatta; fölötte meg egy gyalulatlan kis deszkát, alig tenyérnyi széleset, de még az is sárfröccsös.
– Csak nem ezen fogunk tán utazni? – kérdem elszörnyedve.
S körülnézek. De nincs ott semmi más kocsiféle.
– Hát bizony ezen, tekintetes uram – feleli Izsák János. – Mert, tetszik tudni, nekem jobbféle nincsen.
Kedvem lett volna inkább visszafordulni. De hát gondoltam: egyszer az életben kordén is ülhetek. A kertész ezen hordja a zöldségeit valahova a városba, megszokta: azt véli, másnak is jó. De milyen takaros pej a lova! Sáros ugyan az is, de azért szép állat. Az elé az ocsmány taliga elé ugyan kár ilyet fogni. S a pej legott megragadja a fantáziámat: hiszen ezen lovagolni is lehet!
No, lovagolok olykor. Hajnalonkint, mint Lord Bájron. Azonban a cipőmre is kell ügyelnem. Az állomás mögött már nincs kavics. A kertész csak könnyen cammog a nagy lóbőrcsizmában, de nekem bizony tojástáncot kell járnom, hogy a félcipőm meg ne merüljön.
– Micsoda sárban jártak maguk? – kérdezem a kertészt.
– Hát bizon, tekintetes uram – feleli -, ilyen az út, mikor eső esik. Az éjjel bőven esett, hál’istennek.
Ezt mondva berakja hátul a holmimat a taligába. Én meg tűnődve nézem, hogy azon a keresztbe tett deszkácskán fogunk-e ülni. No, bizony azon. De hát hogy üljek én oda a szépen kivasalt pepita ruhámban? A kertész mintha megértette volna a gondolatomat, megfordította a deszkát. Alól még sárosabb volt, mint fölül, hát letörülte a kezével; a kezét meg beletörülte a ruhájának azon részébe, amelyen ülni szokott.
– Gyékényt kellett volna hozni – dünnyögte. – De most mán hát nem tehessünk róla. – S hozzátörülte a deszkát a pejnek a hátához is.!
– No, most mán jó lesz.
Nézem, hol a hágóvas? Nem látok semmi affélét. Hát hogy a manóba szoktak felülni? Hátul, vagy oldalt? Mégiscsak oldalt. No, jer elő tornásztudomány: hágjunk a kerékagyra, onnan a kerék tetejére, onnan fel a lábat magas lendítéssel!…
– Messze megyünk-e?
– Nem, nem messze – feleli a kertész.
– Mégis, mennyi időbe kerül?
– Hát… félórába se, tekintetes uram. Csak egyszer meginduljunk.
Azzal fölhág a rúdra, s mellém ereszkedik a háromféle szagával együtt.
– Csak egyszer meginduljunk – dünnyögte az ostort a kezébe véve.
Gondoltam, most már ha kordéra kerültem is, a lovacska jó: megyünk, mint Pesten a konflison, gurulunk a gyönyörű tóhoz. Csak ez a fene keskeny deszkaülés… S vártam, hogy indulunk. Közben sajnálkozva szemléltem a kesztyűmet, hogy mind a két tenyeremen beszennyeződött. A kertész azonban jobbra-balra forgatta a fejét, meg hátra a kis állomásra.
– Vár még valakit?
– Nem várok – felelte.
S újra nézgelődik mindenfelé. Végre megrázogatja a gyeplőt:
– No, isten segíts! Gyű, Csillag! Gyühű!
S rá is csap a lóra az ostorral, de úgy, hogy sokalltam. A ló egyet emelint a hátulsó lábán, mintha legyet rázna le, s marad állton.
– No, Csillag, gyű!
– Mi baj? – kérdezem. – Mi lelte ezt a lovat?
Az ember megint rásújt a lovára:
– No, Csillag, gyű! Az apád teremtésit!
A ló nem mozdul. Csak áll, mintha oda volna kötve, csak éppen a bőrét rándítja, hátulsó lábát emelinti.
– Hát mért nem megy ez a ló?
– Mer cudar, a tályog essen bele! Nem mozdul ez, míg meg nem indítják. – Nem értettem az ügyet.
– Indítják? Hát indítsa!
– Hászen én indítanám, a holló egye meg!
– Hát mér nem indul?
– Mer nem akar a cudar.
– Nem akar? Hát mér nem akar?
– Mer olyan a természete, a holló egye meg… – És megint csapkodja a lovat.
– Nem indul ez a dög, csak ha valaki vezeti néhány lépést.
– Hát szálljon le, aztán vezesse.
– Csakhogy akkor én itt maradok.
– Hát majd felül. Egypár lépést csak gyalogolhat.
– Ph! Ha lehetne.
– Hát mér nem lehet?
– Mer nem lehet. Ha ez egyszer elindul…
És ellegyintett a füle mellett. Az ügy kezdett aggodalmassá válni. Ma se tudom, hogy vannak-e őrültek a lovak közt is – de annyi bizonyos, hogy az a ló fának vagy minek képzelte magát. A kertész végre is leszállott.
– Bemegyek az állomásra: hívok valakit, aki indítson. Tessen, a gyeplő. – S leszáll.
Abban a pillanatban megugrik a Csillag, hogy majd hanyatt estem. Vágtat, mintha tüzes ördögök kergetnék. Én ijedtemben azt se tudtam, hova kapjak, kapaszkodjak. Csak éppen annyi lélek maradt bennem, hogy a gyeplőt nem bocsátottam ki a markomból. Mondanom se kell, hogy az ülődeszka volt az első, amelyik elmozdult helyéről, én meg hanyatt be a taliga mélyébe. A cilinderkalapom is leesik. Meg se kaphatom. Mert rohanvást rohan velem az ördög taligája. Rohan olyan zökögősen, ugrálósan, hogyha göndör lett volna a hajam, akkor is zsindelyszögekként meredt volna az égnek.
– Hó! Hó! – kiáltoztam rémüldözve.
De az csak annál bolondabbul vágtatott. S vitt az átkozott bestia! Ragadt bőszülten. Ragadt eleinte a zökögős kocsiúton, aztán lefelé valahova, mintha valami mélységbe vitt volna; a következő pillanatban meg fölfelé, föl, meredeken, mintha a felhők közé akarna száguldani. Aztán ki valami szántóföldnek, keresztül-kasul répán, lóherén, kukoricán, aztán egy dimbes-dombos legelőn. Olykor hozzákoppant a hátulsó két patkója a taliga fenekéhez, s majd kirúgott engem is a fenékdeszkákkal együtt. No, még a két szemem golyója is ugrált a zöcskölésben.
Szerettem volna én kiugrani vagy legalábbis kifordulni hátul valahogyan, de nem lehetett. Attól is tartottam pedig, hogy a patronok elsülnek alattam, ha a Csillag még egyszer megrúgja a fenékdeszkát. No, azt hittem, sose szakad vége az őrült hercehurcának!
Végre is valami juhász elfogta a lovat, és megállította a legelő közepén. Nekem az volt az első cselekedetem, hogy nagy gőzölögve, lihegve kikászálódtam a taligából, és káprázó szemmel tapogattam körül magamat: megvan-e mind a kétszázharminchárom csontom? Nem törött-e el a lábam szára? Csak azután hebegtem köszönetet az életem megmentőjének, a juhásznak. S kivettem a taligában maradt egyetlen táskámat. Letettem a gyöpre. Ráültem, hogy pihenjek.
Negyedóra is beletelt, míg végre előtűnt nagy lihegve-lehelődzve Izsák János is, amint hozta a vállán, a hátán, karjain a másik két motyómat, puskámat, festőállványomat és cilinderemet; a hóna alatt meg az ülésdeszkát. Csak az esernyőm veszett el.
– Mán nem tehessünk rúla – mentegetődzött verejtékezve. Néha bolondján van ez a gonosz pára. Kivált, ha rendesen nem indítják… – S feligazította az ülésdeszkát is.
– No, tessen felülni.
– De nem ülök én!
– De csak tessen…
– Örülök, hogy leszállhattam.
– Hát gyalog tetszene?…
– Inkább gyalog, a ménkű üssön a kordéjába! Életemben először ültem kordén, de nem is fogok többé. – S búsan tisztogattam a sarat a ruhámról és a cilinderemről. Szegény cilinderem úgy meg volt nyomorodva, hogy a pesti szemétdombon különbek hevernek.
– Hát én nem bánom – felelte búsan a kertész. – De még sáros az út, tekintetes uram, és nem tetszik csizmában lenni.
Ez valóban aggasztó ügy volt. A nap már kisütött ugyan, de a fűszálakon még csillogtak az esőcseppek. A taligáról csepegett a sár.
– De ha megint megvadul ez a bestia…
– Nem vadul most mán, ne tessen félni. A Kálmán kivezeti az útra, és megindítja. Nézz be estére, Kálmán: kapsz egy kosár meggyet. – És csóválta a fejét – Mondtam az asszonynak: ne adjon annyi zabot. De mindig abrakolják, mindig.
Mit tehettem egyebet, megint csak felültem. – A juhász kivezette a lovat a kocsiútra. Néhány lépést ballagott vele, aztán félreugrott. A Csillag megint nekiiramlott kissé, de aztán csakhamar megrendesedett. Hallgatva gurultunk a sáros kocsiúton. Szidtam magamat, hogy mi a fenének indultam én ilyen ismeretlen világba ismeretlen kertészek és lovak közé! S fél kézzel ugyancsak kellett kapaszkodnom a lőcsbe. Az út kövezetlen volt, és a mély kátyúkban hol jobbra billent a taliga, hol balra. És fecsegett a sár minden kátyúnál, minden pocsaknál, ahová a pej beletoccsantotta a patkóját. Eleinte csak törülgettem a zsebkendőmmel az arcomról, térdemről, lábam száráról; de aztán láttam, hogy nem győzöm, hát csak az arcomról törülgettem.
Forrás: mek.oszk.hu
Kép: Canva
Frissítve: 2023.02.18.
