keresés a lovardák között


Gyermeklélek

Már az elején kiszúrtam. Pontosabban nem én, hanem a bennem élő gyermeklélek, aki a tudatom mélyén lapul és lesi a lehetőséget, amikor előrukkolhat valami meglepővel, valami egyedivel, álomszerűvel, világrengetővel – vagy esetleg csak örömmel észrevehet egy másik gyermeklelket.

Szóval egy nagy, izmos, sárga testében rejtőzött. A pálya körül ügetett és éppen távolodott tőlem, amikor felpillantottam. Szépen kidolgozott izmai megfeszültek a rövid, fényes szőrzet alatt. Olyan fajta volt, akinek az ember szívesen megpaskolná a seggét és megszorongatná a combján az izmokat.  Azután elképzeltem, ahogyan fel is rúgna cserébe. Közben ismét felém tartott, majd megálltak, pontosan előttem. Látta a gondolataim. Gyanakodva nézett be a bírói fülkébe. Amíg lovasa minden erejét összeszedve mosolyogni próbált, hogy jó benyomást tegyen jövendő teljesítményének megítélőjére – ő változatlanul méregetett. Hamar rájött azonban, hogy egy ló számára értelmetlennek tűnő, furcsa gondolataim ellenére sincs miért tartania tőlem. Lerítt róla a megkönnyebbülés. A biztonság kedvéért azonban kissé oldalt és előre nyújtotta a fejét, hogy meggyőződjön róla sem én, sem az írnok nem rejtegetünk a hátunk mögött, vagy a fülke valamelyik eldugott sarkában valami veszélyeset.

Uzbek arcán – mert igenis arca volt – látszottak a gondolatai. Mivel ez volt a nemzeti bajnokság döntője, egészen biztos volt benne, hogy valami történni fog, csak azt nem tudta pontosan, mikor hol és mi. Nem lehet, hogy pont vele ne történne semmi. Figyelnie kell, és óvatosnak lenni. Igen-igen körültekintőnek… Épp mielőtt belovagoltak volna a pályára, észrevette a Lóevő Szörnyet, valahol a fák között. Valószínűleg a csengő hangja hívta elő. Szája megremegett, ajkai szétnyíltak, majd szorosan, ráncokat vetve összezárultak. Benntartotta a levegőt ugrásra készen és szemei – az éticsigáéhoz hasonlóan – jelentősen megnyúltak előrefelé a visszafojtott félelem hatására. Tudta, hogy nem ijedhet meg. A szíve viszont hevesebben vert. Teste engedelmeskedett lovasa utasításainak, rendíthetetlenül rótta a köröket, vállat be feladatokat, átmeneteket, Gondolatai azonban egészen máshol jártak. Tudta, hogy az ő feladata – és egyben felelőssége! – észrevenni az alattomosan leselkedő veszélyt, ami egyszer csak majd rájuk támad és akkor félreugrani, futni, menekülni kell. Csak azt nem tudta pontosan milyen formában érkezik a veszély, mikor támad és honnan.   

A féloldalazás közben kimondottan beszédes volt a tekintete. Egészen szeretnivalóvá tette az elfojtott félelem és a ’ma nagyon jó akarok lenni’ keveréke. Szemeit meredten forgatta, néha az eget kémlelete – mert az is lehet, hogy a veszély repülni is tud, és akkor akár felülről is támadhat – mindezt persze anélkül, hogy pozícióján egy szemernyit is változtatott volna. Na ja. Egy rendes lónak igenis tudnia kell átengedőségét megtartva úgy végrehajtania a feladatokat, hogy közben a szemeit egyetlen pontra ragasztva tartja. Mint egy jó kaméleon. Akár a piruettben is.

Rendíthetetlen őrködésével együtt – vagy annak ellenére – egészen jól teljesített. Egyetlen kisebb hiba csúszott be, de az az egész ügy ezzel a sorozat ugrásváltással egy láthatatlan zavaró tényezőnek tudható be. Persze aki figyelmes, az láthatta, és aztán nem is történt semmi, de oda kellett rá figyelni, mert akár akármi is lehetett volna…

Ahogy véget ért a program, nem ért rá, hogy büszke legyen magára, hogy korrekten teljesített a bajnokságon, mert most már egészen biztos volt benne – eddig ugyanis csak sejtette – hogy a bajnokság nem mehet le ilyen eseménytelenül simán, ezért félni kell (egyébként is jobb előre félni, hogy aztán legyen mitől megijedni…), mert valami történni fog. Csak azt nem tudta, hogy mi, mikor és hol…
 

Szűcs-Gáspár Kinga





Cikkajánló:


Hozzászólások:

























   
Horze Lovasáruház   KLP   Lovasvilág Lovasbolt   Decathlon   Tanita Lovasboltja   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés