Herczog Emilre emlékezünk

80 éves korában elhunyt Herczog Emil, az enyingi Állami Gazdaság és a Kaposvári Egyetem lótenyésztésének vezetője, a marócpusztai Gidrán Ménes alapítója és az utóbbi évtizedekben a gánti ménes tulajdonosa. 

Személyében a magyar lótenyésztést meghatározó vezetővel lettünk szegényebbek, akinek lószeretetét fiai viszik tovább.

2014.10.27. Forrás: Díjugrató Szakág

Dr. Molnár József megemlékezése Herczog Emilről:

Elhunyt Herczog Emil bácsi, a magyar lovas élet kivételes, kiemelkedő személyisége. 

Herczog Emil az 1848/49-es Forradalom és Szabadságharc Évfordulója alkalmából átveszi az Ujhelyi Imre Díjat Dr. Fazekas Sándor vidékfejlesztési minisztertől 2014 március 15-én.

Nevét mindenki ismerte, aki tagja a hazai lovas társadalomnak. Nekem éppen 10 éve sikerült megismerkednem vele. Szakmai pályafutásom egyik legnagyobb eredményének érzem, hogy ettől kezdve lovaik állatorvosa lehettem. Emil bácsi pedig egyike azon embereknek, akik a legnagyobb hatást tették rám.

Sokan tudják, hogy a honi mezőgazdaság területén milyen elképesztő sikereket ért el. Professzora volt a sportló tenyésztésnek, megalapította a Marócpusztai Gidrán Ménest, vezette és felvirágoztatta a Sáripusztai Ménest, a kaposvári Lovasakadémiát, majd legvégül szülőfalujában, Gánton is létrehozott egy csöpp, 300-400 lóból álló ménest. Ő hozta be Magyarországra a legnagyobb tejhozamú, Holstein-Fríz marhákat. Az ő vezetése alatt építették ki az Enying környéki földek csatorna rendszerét, ami a vidéket az ország egyik legjobb mezőgazdasági területévé tette.

Emil bácsit mindenki tisztelte, nemcsak eredményeiért, hanem kemény, szókimondó  modoráért is. Sohasem rejtette véleményét véka alá, akár egy lovász, vagy éppen egy államtitkár állt vele szemben. Régi munkatársai még húsz év elteltével is vigyázba vágták magukat, ha ellátogatott Sáripusztára, vagy Kaposvárra. 

Sokat mesélt nekem fiatal éveiről. A gánti kitelepítések borzalmairól, a mosonmagyaróvári sortűz túléléséről, az ÁVH vele szemben elkövetett kegyetlenségeiről, melyek megkeményítették őt. De sokat mesélt azokról az emberekről is, akik a gyűlölt kommunista világban is emberek tudtak maradni.

Emil bácsi nem szerette, ha valaki tétlen, becstelen, igénytelen, de elismerte a tisztességet, szorgalmat, tenni akarást. Őszinte, szorgalmas, kitartó emberré nevelte  fiait, barátaimat, Emilt és Zsoltot, akik folytatják a lótenyésztést.

Miközben összeszedem vele kapcsolatos gondolataimat, egyfolytában az a kép ugrik elő, amikot találkozásaink során, kezemet megszorítva legorombított, hogy már megint nem borotválkoztam meg, de a szeme szeretettel mosolygott…

Emil bácsi! Nyugodj békében!

Molnár József

Váczi Ernő búcsúlapja Herczog Emilről:

Elment egy Karizma. Elhunyt Herczog Emil. Egy késve sárguló novemberi ősz délutánján ezrek állnak némán a gánti sírkertben, miközben lassan ólomszürke köd ereszkedik a környező Vértes hegylánc ormai közé.

A sváb búcsúének dallamait hallgatva, gondolatokba merülve itt állok magam is, s látomás-várományosan készülök egy csodára, hogy a kandeláber-lángok közti urnából kiemelkedik a Karizma és sajátos, ezerszer hallott érces hangján megszólal: hát itt vagytok?! De a csoda ezúttal elmarad. Szinte hihetetlen a néma türelem, ahogy egy lángoló lélek hamvai elviselik a kegyeleti tortúrát.

Mégis! Az emlékezetes életút állomásait taglaló búcsúbeszédek közben megelevenedik Herczog Emil alakja, aki tetterős mozdulatokkal feladatmegoldásra sarkalja követőit. Ez a tetterő volt az élete. Ütköző akaratérvényesítéssel gyűjtött sumákoló sértetteket, és ölelő barátsággal jutalmazott sikerrészes híveket. Megszállott mezőgazda volt, gyönyörreményű lótenyésztő, aki olthatatlan hittel, égve hozta át a lángot az ezredfordulón.

Számos személyes emléket raktározok én is… A félévszázad előtti Aachen-környékén történt Schockemöhle fivérek egyezkedő koccintásától, a sáripusztai ménes viharos párosításain, az importtörekvések kanyargós útkeresésein, a kaposvári lovarda építésen, a maróci gidrán-hasznosítás törekvésein és a gánti ménesalapításon át a nyerges-sportok felemelésének biztos meggyőződéséig láthattam küzdelmeit. Rudat csak ló előtt és nem ló mellett szeretett látni. Azaz a konkúr-mérce volt a szeme fénye. A magyar fogatsikereket díjazta ugyan, de az általa favorizált sportfélvérek mellőzésével nem értett egyet.

Herczog Emil láttatott álszerénységgel, de büszke meggyőződéssel fogadta az elismeréseket. Hivatalosakat és személyeseket egyaránt. Évekig emlegette, hogy az aktuálisan „legjobb ügető ló tenyésztőjének” (Zádor) járó elismerő gratulációt csak egyedül tőlem kapta. Vagy az üllői lovas emlékpark avatásakor a „legkedvesebb lovam” réztábláját (Zavaros) nyilvános ünnepélyességgel, elsőként vele csavaroztattuk fel a faragott talapzatra. Hálásan emlékszem offenzív segítségére – a gánti „O”-bányából kitermelt sziklatömb kapcsán – egy ménesvezetői gránittábla avatásánál, Szántód-pusztán…

Személyes gondolatokból riadva észlelem, hogy az elő-alkonyat gyertya-fényénél lovasok és nem lovasok ezreinek kíséretével virágkoszorúk özöne elborít egy síremléket, és egy trombita hangja takarodót rendel a gánti völgyben, a Kotló hegy tövében, ahol egykoron – 1945 februárjában – egyik utolsó történelmi csatájukat vívták a magyar huszárok is. Itt nyert végső nyughelyet egy nyughatatlan hazánk fia, aki töretlen tettvággyal élte életét, példaként hagyva egy életfilozófiát, amit úgy nevezünk, hogy: alkotás…

Herczog Emilnek hívtuk Őt, akinek élő emlékét őrizni kötelességünk, mert csak az hal meg akit elfelejtenek.

Váczi Ernő
2014 november 10., Gánt

Hozzászólások