“Indulok a Mongol Derbin” – Jelentkezés és a többiek

Korábbi cikkünkben már olvashattál Homor Zsófiáról, aki igen magas célt tűzött ki maga elé: a világ egyik legkeményebb és leghosszabb lóversenyén való részvételt, ahol napi 100 km-t kell lóháton legyőzni. Zsófia újabb cikkel készült nekünk:

Miután eszembe jutott, hogy akár jelentkezhetnék is, néhány perc győzködés után el is döntöttem, hogy nekifutok. Figyeltem a derbi weboldalát addig is, úgyhogy tudtam, hogy a verseny mindig augusztusban zajlik, a jövő évi jelentkezést pedig az utolsó lovas beérése után nyitják meg. Amikor ez megtörtént, elküldtem e-mailben a lovastapasztalatomat taglaló önéletrajzomat és vártam, hogy történjen valami.

Az életrajzok átmennek egy előszűrésen, ahol a lovon még nem ültem, de a nagyapám teheneket tartott lelkes kalandvadászok és a nagyon felkészületlennek tűnő jelentkezők kiesnek. A ringben maradt embereket meginterjúvolják Skype-on.

Nekem a jelentkezésem elküldése után két héttel, este negyed tízkor csörgött a telefonom.
Elmondták, hogy felkerültem a lehetséges indulók listájára, és megkérdezték, hogy lenne-e időm gyorsan letudni az interjút.
Nagyjából húsz perc volt az egész, miközben a lovakról, a lovaglásomról, a motivációmról és a felkészülési terveimről kérdeztek, illetve ismertették a verseny veszélyeit és felhívták a figyelmem arra, hogy ez a világ leghosszabb és legkeményebb lovas távversenye, tehát biztos, hogy jól meggondoltam?

Persze egy szót se fogtam fel abból, amit mondtak, mert a szívem épp a mellkasomat készült átszakítani, annyira izgultam, de emlékszem, hogy nagyon komolyan bólogattam.
Valamilyen vad csoda következtében a beszélgetés végén Stevie azt mondta, hogy ugyan a
protokoll szerint lenne még egy másik interjúztatóval egy nagyon hasonló interjú, aki az én
esetemben a férje lenne, de mivel tudja, hogy mit mondana, a második kör nélkül felvesz a listára. A 2019-es Mongol Derbi lovasainak a listájára. Engem!
Persze bőgtem.

 

Akkor még nem tudtam, hogy az idei derbi minden eddiginél nagyobb érdeklődést keltett, és az első két hétben 400-nál is többen jelentkeztek, se azt, hogy olyasmi van készülőben, ami valószínűleg jó időre megváltoztatja majd az életemet. Most már tudom, és ezért dupla mázlistának érzem magam.
A fejemben eddig ez egy meglehetősen magányos vállalkozás volt, de egy percig sem maradt az az interjú után. Még aznap este bekerültem a lovasoknak létrehozott Facebook-csoportba (én voltam a tizenegyedik, akinek helyet ajánlottak), és szembejött velem tíz hozzám hasonlóan hitetlenkedő, lelkesnél és lelkesebb adrenalinhajcsár, akik közül mostanra többen a barátaim lettek.

A Mongol Derbit versenynek hirdetik, de nem gondolom, hogy az lenne, a szó tradicionális
értelmében semmiképp. Ahogy egyre több lovas került a csoportba, úgy alakultunk lassan, de biztosan egy olyan összetartó közösséggé, ahol az ideális alsóneműtől kezdve a másik edzéstervén keresztül a verseny veszélyei generálta félelmekig mindent megbeszéltünk. Nagyon furcsa volt egy olyan lovasközösségbe kerülni, ahol állítólag mind egymás ellen versenyzünk, mégis mindenki teljes mellszélességgel támogatja a másikat.

Olyan vad és látszólag magától értetődő családot alkotnak a derbi lovasai, ami néha egészen elképeszt. Lovagoltam már sok helyen, többféle munkakörben, de ilyen koherenciával még sosem találkoztam. A „nem akarunk keselyűk vacsorája lenni” klubból igazi baráti társaság lett.

Sok lovassal beszélgettem erről, és ahogy egyre több választ kaptam, lassan megértettem, hogy a legtöbben nem egymás ellen fognak nyeregbe szállni. A lovasok többsége önmagát szeretné legyőzni, a „nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni” hozzáállásból a „képes vagyok rá”-ba lépni. Vannak, akik a mókuskerékéletből szeretnének szabadulni, mások kihívást keresnek, megint mások önmagukat.

Bármi is a cél, egy ilyen elhivatottan segítő és támogató közösségben semmi nem tűnik
lehetetlennek.

Zsófi történetét Facebook oldalán is követheted: https://www.facebook.com/zsofiesaderby
2019.06.05. Homor Zsófi

Hozzászólások