Lovasíjászat és történelmi gyökerek – Kassai Lajos Kínában

Kassai Lajos Kínába utazott egy lovasíjász pályaavató ünnepségre. Pályaavatás helyett azonban őseink hagyatékait felkutatva útnak indult, hogy kiderítse, a kínai nép miért épített impozáns múzeumot a hunoknak, ősi ellenségeiknek. Kassai Lajos útibeszámolója következik.

A Qiandao tó vidéke nem egy természeti képződmény. Egy duzzasztógátnak köszönhető, melyet Chun'an megyében a Xin'an folyón hoztak létre. Több százezer embert telepítettek ki a víz útjából és az ötvenes évek végétől a hatvanas évek elejéig tartott a terület elárasztása, melynek során 27 kisváros és ezer falu került hullámsírba. Az ilyen és ehhez hasonló beruházások létrehozását megkönnyíti, hogy Kínában a föld nem lehet magántulajdon. A módszereken lehet vitatkozni, de az eredmény szemet gyönyörködtető. Az ötvenméteres vízmélységből kimagasló cukorsüveg formájú hegycsúcsok festői szépségűvé varázsolták a tájat. 

 A tó egy elegáns szegletében hozták létre azt a lovas bázist, ami többek között a lovasíjászatnak is otthont kíván teremteni. Én egy pályaavatóra jöttem, ami azért maradt el, mert a meghívóim által tákolt objektum nem emlékeztetett az általam létrehozott szabványra. Azt a gondolatcsokrot, hogy potyára utaztam a világ túloldalára, és hogy hiába egyeztettünk annyit, hervadni hagytam. Az eseményre Kína minden szegletéből érkeztek, de voltak itt Mongóliából és Koreából is. Az avatásból alapkőletétel lett, és nagyszerű két napot töltöttünk el íjászattal, lovaglással, lovasíjászattal

Az, hogy mi emberek néha érthetetlen módon viselkedünk, annak köszönhető, hogy nem vagyunk logikus lények. Cselekedeteinket nem az értelem, hanem az érzelem irányítja és miután érzelmeink nem állnak akaratlagos befolyás alatt, teljességgel kiszámíthatatlanokká válunk. A lovasíjászat, mint önismereti út arra a felismerésre vezetett, hogy igen csekély az a rész belső univerzumomban, melyet uralok. Sokszor gondolkodóba esem azon, hogy én élek, vagy engem él valami. Eme különleges adottságunknak köszönhető, hogy mióta helyet kaptunk ezen a bolygón, megállás nélkül öldököljük egymást és gátlástalanul pusztítjuk környezetünket. 

A logika talán a társadalomszervezésben rak legnehezebben fészket. Míg a kínaiaknál a legidősebb utódé a trón, addig a hunoknál a legrátermettebbnek kell a hatalmat örökölnie. Így a kínaiak attól szenvedtek, hogy egy idióta került a trónra. A hunok pedig gyakran változtatták mészárszékké az örökösödési tárgyalásokat. Annak eldöntése, hogy a testvérek között ki a legidősebb, nem igényel különösebb szellemi erőfeszítést, de hogy ki a rátermettebb, már komoly „fejtörés” tárgya. Az, hogy a kínaiak egész országukat fallal vették körül, logikus ugyan, de a hunokkal szemben eredménytelen erőfeszítésnek bizonyult. De hogy szobrot emeljenek ellenségeiknek és egy impozáns múzeumot is építsenek nekik, nem mondható szokványosnak

 A rejtély kiderítésére Hohhotba (‘a kék városba‘) repültem. A létesítmény egy hegyméretű szkíta kurgán tövében épült. A múzeum előtti téren egy kínai nő, Wang Zhao Jun kőszobra áll. A kínai történetírás négy gyönyörű nőt tart számon, ő az első, Kr. előtt 33 körül a Han dinasztia idejéből. A császár mint hercegnőt adja feleségül az akkori hun uralkodóhoz Huhanyéhoz. Az emeli legendává ezt a törékeny szépséget, hogy rövid időre békét teremt a két nép között. Az ura halála után annak fiához megy feleségül, ezzel is szemléltetve, hogy a béketeremtésnek ugyanúgy nincsenek korlátai, mint a háborúnak. Egy hercegnő a béke zálogaként jutányos ár. De ezek a huncut kínaiak ilyen esetekben sebtében hercegnővé avatták a császár egyik ágyasát.

A rafinált történet pedig arra, hogyan került kiválasztásra a mennyei birodalom legszebb ékköve a következő: az udvari festő feladata volt, hogy a császár ágyikójába kerülő hölgyekről élethű képet készítsen, a kellemetlen meglepetéseket elkerülendő. A leányzók körében nagy volt a tülekedés ezért a kis fáradtsággal járó, nagy „befektetéssel” kecsegtető pozíció után. Nem riadtak meg kisebb anyagi áldozatot hozni azért, hogy derék piktoruk szebbnek ábrázolja őket a valóságnál. Wang Zhao Jun kisasszony pedig, miután tisztában volt szépségével, nem adott egy fillért sem a korrupt festőnek, aki ezért a fukarságért cserébe elég hevenyészve pecsmegelte össze a bosszúállás eme remekművét. Mire kiderült a turpisság, a lány már a hun uralkodó kegyeit élvezte. Miután a császár megtudta, hogy festője lába alól kicsúszott az objektivitás talaja, fejét vétette. Hogy valójában mi történt, a történelem homálya fedi, de az biztos, hogy a kínaiak ott verték át a hunokat, ahol csak tudták, a hunok pedig annyi kínait öltek meg, amennyit csak bírtak.

A múzeumon Ucsiraltu úr, a Belső-Mongol Tudományegyetem Mongolisztikai Központjának professzora kalauzol végig, aki évek óta kutatja a hunok nyelvét és irodalmát. A nyelvi nehézségek leküzdéséhez egy kiváló Kelet-kutató, Obrusánszky Borbála nyújt segítséget. Miközben sétálunk a tér másik felében álló Huhanyét és elbűvölő feleségét Wang Zhao Junt ábrázoló monumentális bronz lovas szoborhoz, elmondja, hogy a magyarok a hunok leszármazottai és ez a nézet mind kollégái, mind az egyszerű közemberek körében általános. A múzeum bejárata fölött elhelyezett kínai írásjel jelentése hun, ami évezredek alatt nem változott, csak most minket, magyarokat jelölnek vele. Arra a kérdésemre, hogy miért emelnek a kínaiak a hunoknak szobrot, építenek múzeumot és ápolják emlékeiket, az a válasz, hogy egészen rendkívüli, ahogy ez a két kultúra egymásra hatott. A professzor végigkalauzol az impozáns múzeumon, miközben tárgyilagosságával és tudományos visszafogottságával eloszlat minden őseink köré épült tévhitet. Az együtt töltött nap után már nem az a kérdésem, hogy a kínaiak miért építenek múzeumot a hunoknak, hanem az, hogy mi miért nem.

Következő úti célom a Shaanxi tartományban lévő „Fehérvár“ – Tongwancheng (‘egyesüljön tízezer város‘), kínai nevén Bei Cheng. Ez a monumentális létesítmény Jinbian (300-400 ezer fős) város közelében van. Krisztus után 413-ban kezdte építeni Helian Cheng fia Helian Bobo (407- 431), Da Xia dinasztia (Ordosz). Építésének ideje egybeesik Attila uralkodásával (406-453). Ezen a helyszínen idegenvezetőm és a hely szakértője Ulaan úr, az Északi népek kultúráját kutató alapítvány titkára. Már a szemem nem rebben, mikor ez a derék ember a magyarokat a hunok leszármazottjának tartja. Szenvedélyesen, de tudományos pontossággal beszél őseink életéről: „Ez a vár a legnagyobb, amit a hunok építettek, de jó néhány volt még a birtokukban. Méretei minden eddigit felülmúlnak. A tíz-tizenöt méter magas bástyákkal megerősített, a napfényben fehéren szikrázó falak 1000 méterszer több mint 700 méteres várost ölelnek körül. Építészetük, mérnöki tudományuk lenyűgöző. Itt virágzott az ipar és a kereskedelem, a hun aranyművesség magas szinten állt, amit rengeteg emlék őriz ebből a korból.“

Következő állomásom a Nagy Fal egy részletének megtekintése. Óvatos felmérések hatezer, merészebb számítások tíz-tizenkétezer kilométerre becsülik a hosszát. Két eltérő kultúra egymásnak feszülésének a világűrből is látható nyoma ez a monumentális alkotás. Egy erő nagyságát egyszerű kikövetkeztetni a vele szemben fellépő ellenerőből, és a falat látva elődeink harci lendülete nem volt elhanyagolható. Ötvenezer hun harcos megfékezésére száz-százhúszezer kínai katonát kellett felsorakoztatni. Őseink a fiút férfinak, a férfit pedig harcosnak nevelték. A félreértéseket elkerülve nem életmódjukból fakadt életszemléletük, mint ezt sokan tévesen állítják, hanem életszemléletükből fakadt életmódjuk. A legeltető állattartás lehetőséget ad a harcossá váláshoz, nem indítékot. Egy nemzet karaktere csak azon olvasztótégely keretei között formálható, mely azt létrehozta. A sablonból való kilépés a forma széthullásához vezet. A tradíciók által szabott keret egyszerre jelent biztonságot és korlátot. Csak a spiritualitásnak és az intelligenciának egy isteni elegye képes egy kultúrát hosszú távon működtetni. Ezek hiányában könnyen lesz Hungáriából 'Finngária'. Történelmünk során kialakult a két oldal, vannak, akik a hagyományok által kijelölt úton akarnak járni, és vannak, akik szűknek és elavultnak érzik ezt a keretet. Jól érthetőek e két pólus egymásnak feszülésének okai, de minden olyan erőfeszítés hiábavaló, amely a másik oldal logikus érvekkel való meggyőzésén alapul. Miután semmilyen logikus magyarázat nincs arra, hogy miért lovasíjászom, ezért semmilyen logikus érvvel nem lehet ettől a szándékomtól eltéríteni. 

Az eddigi gyakorlat a szemben álló feleknél a másik fél totális megsemmisítése. De be kell látni, ez sem működött, mert minden oldal képes a semmiből önmagát újrateremteni. Korunk receptje a tolerancia imába foglalása és a másság tiszteletének mantraként való mormolása is csak két világégés között jelent némi nyugalmat lelkes gyakorlói számára. Nem szükséges a jelenlegi magyar társadalom mélyreható ismerete ahhoz, hogy lássuk, az arra hivatott emberek kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy az őseinknek múzeumot emeljenek. Pedig üdvös lenne még abban az esetben is, ha csak az ország felét érdekelné. Múzeumaink jelentős mennyiségű szkíta, hun, avar, magyar leletanyaggal rendelkeznek ahhoz, hogy minden megyeszékhelyen megtekinthető legyen egy igényes kiállítás. De ha csak egy kis terem lenne hazánkban, ami helyet ad őseink hagyatékának, már nem lenne ekkora a kulturális deficit. Hiszen csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy Kínába utazzanak azért, hogy közelebb kerüljenek történelmi gyökereikhez.

2015.02.20. Kassai Lajos
Fotók: Lovasijaszat.hu, Pinterest.com;
Sonline.hu, Hungarianambiance.com

Hozzászólások