Régi-új szemlélet a lovaglásban és lókiképzésben

Szent-Miklóssy Andrea írása

Az elmúlt időszakban két olyan eseményen vettem részt, melyeken manapság ritkán figyelembe vett, nem „divatos”, de számomra felettébb szimpatikus, meggondolásra-követésre méltó szemléletmódnak lehettünk tanúi a lovakkal való közös munka, bánásmód terén.


Iskolaállj (Fotó: Zablaeskengyel.blog.hu)

Nem tartom feltétlenül szükségesnek és pedagógiailag helyesnek, hogy a gyerekek 5-6 éves koruktól kezdve rendszeresen versenyeken vegyenek részt (és itt nem alkalomszerű ügyességi versenyekről, játékos rendezvényekről beszélek), nem is beszélve a dolog anyagi vonzatáról a szülők felé. Én azt tartom fontosnak a lovaglás tanulásában, hogy a gyerek megtanuljon megküzdeni azért, amit szeret, ezért mondjon le akár más dolgokról, teljesítsen jól iskolai tanulmányai során és így érdemelje ki azt, hogy kedvenc sportját űzhesse. Ne a szülők felé irányuljanak követelésszerű igényei ezen a téren. Ez a régi-új megközelítés az én olvasatomban két fő alappilléren áll. Az egyik az, hogy a lovas társadalomnak nem csak a valamilyen módon versenyző rétege a fontos. A lovasoktatásnak eszerint nem az a lényege, hogy mindenkit egy tölcsérszerű folyosón át az élsport felé terelünk, aztán vagy kihullik az illető, vagy bent marad.

Tanuljon már a kis lovas gyerek alázatot a ló és a sport iránt, tiszteletet oktatói, társai, a nála tapasztaltabbak iránt. Tanulja meg a helyes és harmonikus együttműködést a lóval és lovas társaival, egymás segítésének fontosságát az állandó vetélkedés, a gyors és mutatós, de komoly alapokat, vért-verejtéket nélkülöző siker, az önteltség, a kivagyiság, mások lenézése helyett, amit sajnos sokaknál tapasztalhatunk. Ha pedig már a fenti módon felelős, érett lovas személyiség lett, akár versenyezhet is.

Nem csak a versenyszerűen sportolók az értékesek, a többiek pedig a „futottak még” kategória. Igenis lehet úgy is magas színvonalú munkát végezni lovunkkal, hogy nem a versenyzés a cél, hanem a fejlődés ló és lovas részéről, az együtt végzett munka, az együtt töltött értékes percek öröme.

A másik alapelv az lenne, hogy nem az a lényeg, milyen szakágban, vagy milyen módszert követve lovaglunk, hanem, hogy jól lovagolunk, vagy rosszul.

Mindkét esemény melyen részt vettem, a hagyományőrző lovaglással, a klasszikus kiképzési elvekkel kapcsolatban képviselte ezeket az alapokat.

Nyílt nap a Kajászó-Szentpéterpusztai Lovardában

Az egyik esemény a Kajászó-Szentpéterpusztai Lovarda nyílt napja volt Gőblyös István szervezésében, mely elméleti résszel kezdődött. Gőblyös István – akit a színvonalas, klasszikus alapokon nyugvó lovaglás és lókiképzés mai hazai jeles képviselőjének és népszerűsítőjének tartok – kezdetben a klasszikus kiképzés történetéről, magyar és külföldi előzményeiről, történelmi állomásairól, módszereiről beszélt.

Egyik fő különbség az én szememben a mai leggyakoribb hozzáálláshoz képest, hogy míg egy versenyzésre tartott lónál a teljesítmény a döntő, ha egy ló nem nyújtja az elvárt teljesítményt, lecserélik.

Ezzel szemben a katonaló, huszárló, campagne-ló kiképzésénél az egyik fő szempont a ló minél hosszabb használati ideje volt. Egy húsz év feletti ló még egyáltalán nem számított öregnek, míg manapság sokak szemében már egy tíz év fölötti is annak számít.

Ennek, valamint a módszertől, stílustól független helyes lókiképzés, ló és ember közötti kapcsolat, bizalom helyes kialakításának szemléltetője volt Lezsák Levente, aki 20 év feletti lovaival szabadon idomító feladatokat mutatott be. Olyanokat, amelyeket akármelyik lovas vagy lótulajdonos csinálhat, gyakorolhat lovával. A bemutató után Levente elméletben is beszélt a látottakról. Számomra a két ló képzettségének, idomítottságának, gazdájához való szoros kapcsolatának ékes bizonyítéka volt magán a bemutatón kívül, hogy míg Levente beszélt, a két ló nyugodtan, figyelve, egy helyben állt mögötte.


Lezsák Levente (Fotó: Baga Photo&Videography)

Őt követte Pénzes Gábor és fia bemutatója a hagyományőrző ló kiképzéséről. A kiképzés a ló tornáztatásán alapszik, a hajlításban, hosszhajlításban végzett feladatokon, bemelegítésképp lépésben és ügetésben, majd a munka fő része vágtában történik.

A képzésben való előrehaladás során eljutnak a nehézosztályú (piaffe, passage, piruett, ugrásváltás), sőt a magasiskolai feladatokig. Ez utóbbiak a harci ló esetében a közelharcban játszottak szerepet. A huszárló képzésében a nagykantár szárainak egy kézbe vétele és az így történő problémamentes munka alapvető.

Az estét Gőblyös István bemutatója zárta. Zita nevű lovával először földről való munkában mutatta be a ló tornáztatásának részeként a ló súlypontjának áthelyezését, álltó helyében oldalirányban, végül a hátulsó lábakra. Ez utóbbit nevezik „iskolaállj”-nak, melynek helyes elvégzésekor a ló egyik elülső lábát elemeli a talajtól.Ezután következtek lépésben a hosszhajlítások, a délceglépés (helyes rövidítés esetén a ló megemeli marját, vállai megkönnyülnek, lábtövét magasabbra emelgetve kezd el járni), valamint a kétütemű iskolalépés, melynek során a helyes és végletes rövidítéssel az átlós lábak egyidejűsége egész könnyen elérhető, a ló mozgása kétüteművé válik (lába üget, de a teste lép). A kétütemű iskolalépés megfelelője ügetésben a piaffe, a délceglépésé a passage. Láthattunk hosszhajlításokat, a fenti feladatok megfelelőit ügetésben és vágtában is. A ló fején kapicán, illetve kapicánnal kombinált kantár volt. Ezután István felnyergelte Zitát és lovas alatt is láthattuk a fenti gyakorlatokat.


Dr. Gőblyös István Zita nevű lovával

A bemutatókból látható volt, hogy ugyanolyan képzettséget, hasonló feladatmegoldást mutat egy ló felszerelés nélkül, nagykantárral, vagy kapicán-kantár kombinációval. Magyarul az, hogy felszerelés van egy lovon, még nem jelent erőszak(osság)ot, ha helyesen és hozzáértően használja azt a lovas.

Folytatása következik…

2013.10.07. Szent-Miklóssy Andrea, lovaskultúra oktató
Benta Lovasiskola

Hozzászólások