Gondolatok a lószagról

Vajon miért olyan kedves minden lovas szívének a lószag? Szűcs-Gáspár Kinga, a Mindent a lovaglásról című könyv írója megfogalmazta a lovasoknak oly kedves gondolatokat a lovak jellegzetes szagáról.

Eléggé meghatározóak a szagok és az illatok az életemben. Van, aki vizuális típus, én túlnyomórészt az orrommal tájékozódom. Imádom a tavaszt, amikor nyílik az a hárs, az akác, az orgona. A frézia illata édesapámra emlékeztet: minden nőnapra azt hozott nekem.

Külön illata van az otthonnak, barátok lakásának, a kerteknek, kedvenc helyeimnek és illatuk van az emlékeimnek.

Egy-egy halvány, éppen csak elsuhanó illat olyan kapukat tár fel néha, ahonnan duzzadó folyamként tör elő a múlt: nagymamám semmihez sem hasonlítható főztje, a falusi kis ház, ahol a nyarakat töltöttem – és gyerek vagyok újra, vagy éppen kamasz, elesett, boldog, csalódott, megbékélt…És illatuk (vagy éppen szaguk) van az embereknek.

hozzám közel állókat bármikor csukott szemmel megkülönböztetném. Sőt van, akiről meg tudom mondani, ha néhány perccel előttem járt egy helyiségben. És ez nem a túltengő parfümfelhőnek köszönhető.

Először kb. 5 évesen ülhettem lovon. A Balaton mellett, futószáron, egy nyaralás alkalmával. A történet szerint mindezt sortban tettem és igencsak feltörte a combom a szokatlan igénybevétel. Mégis tetszett. A ló szagára azonban még nem emlékszem. Tizenegynéhány éves lehettem, amikor egy társasággal elmentünk egy számomra ismeretlen lányért. Egy lovardánál vettük fel. Piroska büdös volt. Irtózatos szagot éreztem és a többiek is. Kérdés sem volt, hogy a csomagtartóban utazik. Persze nem értettem Piroskát és egy elég ciki csajnak tartottam…

Aztán belépett a ló az életembe. Szerettem és a szaga hozzá tartozott. Hamarosan már a lószag is élmények sokaságát szabadította ki búvóhelyükről, ahol csak gyűltek nap-nap és hét-hét után. Egyszer csak megszűnt a lószag, mint egyetlen és kerek fogalom létezni. Részekre oszlott, dimenzionálódott.

Más illata volt a bokszában álló lónak, a munkában megizzadtnak, az esőben füstösen és melegen párolgó lótestnek. És meg tudtam különböztetni a hozzám közel álló lovakat is illatuk alapján. Volt, akiknek olyan jó lószaguk volt: édeskés, meleg, otthonos. Volt, akiknek fanyarabb, erősebb, keményebb volt a szaguk. Érdekes, sokszor pont velük volt nehezebb kijönni.

És persze a lószaghoz társultak a járulékos illatok is: a széna zöldje, a szalma frissessége, a forgács haldokló és új értelmében újra éledő faillata, a mező ropogós növényeinek kipárolgása. És lóközelben illatosabb a természet is: az eső, a szél, a talaj, a napsütés. És persze ott van az ammóniaszag, az ápolatlan ló szaga. Ez még mindig nem jó, nem szeretem. De ez nem lószag, ez az igénytelenség, a nemtörődömség levegőbe öntött formája éppen úgy, ahogy egy pohár tiszta víz maga a folyékony, éltető levegő.

Sokszor odahajolok egy ló orrához, sebtében, csak úgy, egy szippantásért. Mert ott a legjellemzőbb, a legpuhább, a legközvetlenebb, a legsajátabb az illat. Még egyetlen ló sem vette rossz néven. Beszívja ő is az ember illatát, nagyot pislog a hatalmas szemével és elraktározza a lelkében.

Szűcs-Gáspár Kinga
Fotók: Bigstockphoto.com

Hozzászólások