A béklyótól megszabadított pata: Egy rossz beidegződés megváltozása a lovak lábbetegségeivel kapcsolatban (3. rész)

(Tomas G. Teskey DVM, USA, AZ)

Eddigi tapasztalataim szerint a gyógypatkolás és a javító patkolás ellentmondásos kifejezések. Öt évvel ezelőtt megfigyeltem és kelletlenül állatorvosi támogatást nyújtottam egy herélt eseténél, melynek mindkét elülső patacsontja annyira lesüllyedt, hogy áttörte a talpat. Ebben a késői állapotban végül is a mezítlábas rehabilitációs program mellett döntöttek. Hét hónappal később ezt a heréltet lovagolták úgy, hogy a gyógyulási időszak alatt egyszer sem erősítettek semmit „védelmi” céllal a lábára. Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy az ú.n. EDSS (equine digital support system) rendszer alkalmazásával 1-2 év a gyógyulási idő, kb. 50 hasonló eset alapján, melyekben számos kovácsmester működött közre.

Észrevettem, hogy ezek a lovak új patákat növesztettek, de az EDSS eltávolítása után sem voltak képesek normálisan használni ezeket az új patákat. Miután tanulmányoztam a mezítlábas szaruszabályozási technikákat, rájöttem a problémára: az egészséges lovak inkább függenek a szarutok egészségétől, mint a talpak támogatásától, így világossá vált, hogy, mivel az EDSS, vagy más patkolási eljárások a szarunövekedést támogatják, mely elsősorban a talpi rész megerősödését támogatja, és figyelmen kívül hagyja a lovak azon szükségletét, hogy erős szaru és irha lemezeket fejlesszenek. Gyorsan rájöttem, hogy a mezítlábas szaruszabályozási technikák, a patacipők használata és a paták normális élettani működésének biztosítása lehetővé teszik a ló számára, hogy szilárd és erős lábszerkezeteket fejlesszenek.

Az ú.n. „gyógypatkolás” ellenjavallt számukra. A természetes módon való gyógyítás minimálisra csökkentette a felesleges szövetgyarapodást és az anyagcsere folyamatokra gyakorolt megterhelő hatásokat, melyeket egyébként a lónak el kell szenvednie. Ily módon a paták visszanyerték normális formájukat és rövid idő alatt felülmúlták patkolt társaikat – valóban egészségesek lettek.

Az EDSS és más patkolási eljárások alkalmazói gyakran ragaszkodnak ahhoz, hogy a laminitis-szel és patagyulladással rendelkező lovak sarkait fel kell emelni az élettani magasság fölé. Bízom benne, hogy ez a sajnálatos eljárás hamarosan megszűnik, mert a patairha még inkább terhelés alá kerül és ischemiás (elégtelen vérellátás) lesz, ha a sarkak magassága meghaladja az élettanilag megfelelő paramétereket. Az a nézet, mely szerint a mély újhajlító ín feszültségét csökkenteni kell annak érdekében, hogy meggátoljuk a patacsont további elválását, téves. Matematikai egyenletek és szerkezeti modellek mutatják, hogy a ló súlya által a normálisnál magasabb sarkak miatt a pataízületekre gyakorolt nyomás, és nem a mély újhajlító ínakra gyakorolt nyomás az, mely a patacsont rotációjához vezet. A patagyulladással rendelkező lovak többségének eleve olyan deformált sarkaik vannak, amik túl hosszúak. Ezeknek a sarkaknak a még magasabbra emelése ellenjavallt és káros. A túlzottan magas sarok megfosztja a lovat a természetes pata erejétől és tulajdonságaitól és ellentétes a pata normális biomechanikájával. Csökkent keringést, érzéketlenséget, súlyos pataszűkületet, a patacsont romlását és az irha lemezeinek növekvő elválását okozza. A mély újhajlító ín sebészeti átvágása további sérülésekhez vezet, mivel szükségtelenül megszakítja a lábvégi rész dinamikai támogatásának anatómiailag egyik legfontosabb összetevőjét. A patagyulladással rendelkező lovak jól kezelhetők megfelelő szaruszabályozással, a patacipők józan használatával és kemény, rázkódást nem okozó talajon való járással. Az EDSS rendszer kifejlesztőinek szándéka és az, amit az EDSS-t használó kliensek tapasztaltak, messzemenőkig nem egyezik.

Számos olyan példával is találkozunk fiatal lovak esetében – 2 évestől tizenéves korig -, melyeknek patahengeres típusú fájdalmai, klasszikusan „patahenger-szindrómájuk” van. Az ilyen lovak megfelelő mezítlábas kezelés mellett teljesen egészségesek lesznek egy olyan korban, amikor a hagyományos állatorvoslás szerint az ilyen típusú betegség nem gyógyítható. A „patahenger” típusú problémák teljesen hiányoznak olyan lovak esetében, akiket születésük első napjától kezdődően az optimális pataforma figyelembevételével körmölnek és lehetőségük van a szabad mozgásra. Ahelyett, hogy megvizsgálnák ezeket az önmagukért beszélő példákat és tanulmányoznák a kórtörténeteket, a legtöbb gyakorló orvos továbbra is gyógyszereket, speciális patkókat és sebészeti megoldásokat alkalmaz a „gyógyítás” megkísérlésére. Minden ilyen lónál megfigyelhető a paták nyilvánvaló deformitása. A gyógyszerek és felírt patkók semmiben sem segítenek a lónak egy jobb pataforma kialakításában. Nagyon szomorú az a helyzet, mikor jelentős összegeket költenek olyan félrevezető „terápiás”, vagy „javító” kezelésekre, melyek ellentétesek a pata fiziológiájával és csak arra szolgálnak, hogy a tovább rontsák a ló állapotát.

A patkó nélküli rehabilitációról szóló esetek növekvő száma és a mezítláb dolgozó lovak meggyőző teljesítménye elbűvölő és lenyűgöző.

Egyes állatorvosok, akik lovagolnak és patkolnak, a patkó nélküli lovaglás „lehetetlenségeit ” említik. Csak azt tudom erre mondani, hogy mind a saját, mind más lovak ezrei képesek erre, hetente mérföldek százait teszik meg sziklás talajon, fém patkók nélkül. Nyilvánvaló, hogy a domesztikált lovak patái a vadlovakéval megegyező állapotúra fejleszthetőek. Öt rövid évvel ezelőtt, mikor még nem volt tudásom a megfelelő pataformáról és annak funkciójáról, ennek a tudásnak a hiánya miatt képtelen voltam a súlyos lábbetegségekkel rendelkező lovakat meggyógyítani. A patkolás és az abból következő egyre növekvő mértékű pataelváltozás volt, ami ezeknek a lovaknak végül is az elmúlását okozta. Ráeszméltem, hogy többé nem tudom jó lelkiismerettel tovább folytatni a fém patkó használatát a pata egészségének javítása érdekében akkor, amikor elsősorban maga a fém patkó okozza a problémákat. Most, ha hasonló problémával rendelkező lovakat látok, azok rövid időn belül javulást mutatnak. A természetes pataformáról és annak funkciójáról szóló ismeretek vitathatatlanok. A pataelváltozások megelőzésére és a deformált paták rehabilitációjára bármikor használható és a kulcsa a pata teljes egészségének. Pete Ramey, egy másik felvilágosult „korábbi kovács” sem használ többé fém patkókat. Ezt írja: „Az a cél vezérel minket, hogy a patkolatlan lovak szárnyalják túl korábbi patkolt önmagukat. Ezen képesség sokkoló következetességgel a patában rejlik, mely minden nap ámulatba ejt.

A másik gyakori, téves megállapítás szerint a patkó a szerszámmal és a lovas súlyával megnövekedett súlytöbblet, a keményebb talaj és lovaktól manapság elvárt extrém sportok miatt szükséges. Ezen állítások mindegyike cáfolható, sorrendben az élettani, evolúciós és történelmi tényekkel. Például, a vadonban a vemhes kancák patája tökéletesen képes alkalmazkodni a magzat növekvő súlya által okozott súlytöbblethez. A lovak különböző talajokon fejlődtek, a sivatagos területeket is beleértve, ahol a kemény talaj természetes. A lovas háborúskodások, mint „extrém sport” 2500 évig patkó nélkül zajlottak. Ennek az időszaknak az utolsó 200 évében a lovak további plusz súlyként hordozták a fegyvereket és egyéb felszereléseket.

A súlyviseléssel kapcsolatban észre kell vennünk, hogy a fém patkók a pata talpi részét megfosztják annak súlyviselő, boltozatos formájától a lefelé nyomódó patacsont ellenében. Gyakran félreértelmezzük a patkolt lábak talpán lévő zúzódásokat, hogy azokat a talajon lévő kövek okozzák. Ezen zúzódásos tünetek a patát alulról ért sokkból származnak, melyet a talpi részen tapasztalható szövetelhalás követ, mely ütéseknek elkerülhetetlenül ki van téve a patacsont és alul a megmerevedett talpi rész. A patacsont hegyén található zúzódások rámutatnak a kórtanra és az okát is megjelölik: túlzottan magasra hagyott sarkok. Egy másik példa a „ringbone” (= kóros csontszövet felszaporodás a párta felett a csüd tájékon, mely inkább a mellső lábakat éri) szinte járványszerű jelenléte a praxisomban lévő patkolt lovaknál. Súllyal, vagy súly nélkül, a patkolt paták nem képesek az élettani tágulásra és csavarodásra, ezzel a láb középső és felső részén lévő ízületeket és további ízületeket természetellenes nyomatékkal terhelik. Adjuk még hozzá ehhez a stresszhez a nagymértékben megnövekedett rázkódási erőt a patkó irányából és a terhet felülről, elkerülhetetlenül következik, hogy a felhelyezett patkók a betegségek receptjei.

A mozgásról való gondoskodás fontos része a mezítlábas kezelés programjának.

Ideális esetben a lovunk egész nap más lovak társaságában olyan talajon tölti életét szabadon, mely legalábbis részben megfelel annak, amin egyébként a lónak dolgoznia kell. Városi környezetben, ahol a szabadtartás és az egész napos szabad mozgás nem megvalósítható a helyhiány miatt, ebben az esetben is sokkal jobb megoldás a mezítlábas tartás, mint a patkolás. Minden lovat száraz és jó vízelvezetésű aljzaton kell tartani függetlenül attól, hogy istállóba bezárva, vagy több hektárnyi legelőn van tartva. Azon lovak esetében, akik bezárva élnek, azonban kötelező a száraz aljzat. A napi lovaglás, vagy a kézen való mozgatás különösen kritikus fontosságú az istállózott lovak esetében. Hasonlóan, az istállózott lovaknál a gyakoribb szaruszabályozás is alapvetően fontos, hogy megelőzzük a pataegyensúly felborulását, a repedéseket, fertőzéseket és túlnövekedést. A fizikai bezártság nem teszi szükségessé a patkolást, de szükségessé teszi a paták rendszeres és lelkiismeretes ápolását és a kemény talajon történő lovaglás esetében a patacipő használatát. Ha egy istállóban tartott lóról levesszük a patkót és a fentiek szerint kezeljük, egészséges maradhat. Néhány egyszerű változtatás válik szükségessé, hogy ezen célt elérjük.

(folytatása következik)

2017.08.15. Írta: Tomas G. Teskey DVM, USA, AZ

Hozzászólások