A lófélék evolúciója és háziasítása – 4/4.

A ló háziasítása

A ló háziasításának pontos idejére és helyére vonatkozóan nincs általánosan elfogadott elmélet, így lehetséges, hogy egyidejűleg több helyen történt. A szakértők nagy része azonban valószínűnek tartja, hogy a ló háziasításának folyamata Közép-Ázsiában kezdődött, a korai civilizációk idején, nagyjából i.e. 4000 évvel ezelőtt, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. Bizonyítható, hogy a körülbelül ötezer évvel ezelőtt virágzó botaji kultúrában -a mai Kazahsztán területén-már foglalkoztak lovakkal (8. ábra).

A lovat kezdetben húsáért és tejéért tartották, később azonban a nomád lótartók rájöttek, hogy felszerelések, sőt emberek szállítására is alkalmas, így elkezdték málhás lovakként használni. A kerék mezopotámiai, hétezer évvel ezelőtti feltalálásának köszönhetően a ló fogatban való használata is elterjedt. Nyugat-és Közép-Európában mintegy i.e. 700 óta, a vaskortól használják a lovat hátaslóként.

2005-ben mitokondriális DNS-vizsgálatot (mtDNS) és Y kromoszóma vizsgálatokat végeztek számos mai lófajta és 5300 éves lócsontok felhasználásával. (Cothran, 2019). Ennek eredménye szerint az összes mai lónak egyközös őse volt. A ma is élő, de sohasem szelídített Przewalski-lónak 66 kromoszómája, míg a házi lónak csak 64 kromoszómája van. A genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy a Przewalski-ló Eurázsia keleti sztyeppéiről származik, ezért nem ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyből a ló fejlődött ki, vagyis a tarpán-csoportból. (Bokor et al., 2011)

8. kép: A ló háziasításának helye

Przewalski-ló

Az egyetlen ma is élő, soha nem háziasított lófajta. A Przewalski (ejtsd: psevalszki) ló a háziasított lóhoz képest zömök testfelépítésű, rövid lábai és arányaiban nagy feje van. A szőrzet színe az évszaktól függően változik: bézs, pej, sötétbarna lehet. Az alhas és az orr fakóbb, a farok és a paták környéke sötét színű. A felfele meredő sörény sötétbarna. Lábai gyakran halványan csíkozottak.
A vadonban a Przewalski-lovak csoportokban élnek, melyek egy domináns ménből, néhány kancából és azok csikóiból állnak. Minden csoport jól elhatárolható területtel rendelkezik; ezen a területen belül a ménes naponta három-hat mérföldet tesz meg. Éjszaka a ménes összegyűlik és kb. négy órát alszik. A kancák egymást ápolják, tisztogatják, gyakran állandó partnert választva ehhez a művelethez.
A kancacsikók és méncsikók egyaránt elhagyják a szülőcsoportot, amikor elérik az ivarérett kort. Gyakran a domináns mén űzi el őket. A kancacsikók általában új ménest keresnek, melyhez csatlakozhatnak és amelyben ezt követően szaporodhatnak. A méncsikók általában összeállnak és egy vagy két évet kisebb hímcsapatokban töltenek el. Körülbelül 5 éves korukra a mének elhagyják a hímcsapatot és megpróbálnak szert tenni egy már létező ménesre, megküzdve a domináns ménnel, vagy elhajtanak egy vagy több kancát egy másik mén háreméből vagy a csatangoló fiatal kancacsikókat gyűjtik maguk köré.
A Przewalski-lónak 66 kromoszómája van, a házi lónak pedig csak 64, ennek ellenére a Przewalski-ló és a házi ló keresztezhető, melyből 65 kromoszómájú termékeny csikók jönnek világra.
Jelenleg nem eldöntött, hogy a Przewalski ló és a háziló egyazon fajhoz tartozik, vagy sem. Az ezzel kapcsolatos kutatások a két lófaj(ta) közös ősét próbálják megtalálni. Ha ez sikerrel járna, az eldöntené a vitát.
Ez a lófaj nyugat Mongóliában és észak Kínában élt. Az európai ember csak a XIX. század végén szerzett róla tudomást. 1878-ban N. M. Przewalski kapitány, akiről később a fajt is elnevezték, az első példány bőrét megszerezte, azt hitte, hogy egy addig ismeretlen vadszamárfajt talált, és csak egy évvel később, I. S. Poljakov, a szentpétervári múzeum zoológusa ismerte fel bennük a jégkorszaki vadlófaj túlélőit.
Tudományos körökben hamar híre ment a dolognak – minden magára adó állatkert és természetrajzi múzeum igyekezett élő egyedekhez, illetve bőrökhöz, csontokhoz jutni. Ezzel aztán természetesen sikerült teljesen a kihalás szélére sodorni a fajt. Az utolsó vadon élő Przewalski-lovat 1968-ban látták a dzsungáriai Góbiban. Az európai és amerikai állatkertekbe került néhány egyed viszont a fogságban tovább szaporodott.
Napjainkban 1500-nál is több példány él belőlük világszerte – több mint a felük európai állatkertekben. Túlélésük nem sokon múlik: mindössze 11 megmaradt egyed leszármazottai ők. A Kölni Állatkert vezetésével zajló tenyészprogram próbálja megmenteni a fajt.
Ehhez csatlakozott 1997-ben a Hortobágyi Nemzeti Park egy 2500 hektáros terület rendelkezésre bocsátásával. Magyarország összterületének 8 százaléka áll természetvédelmi oltalom alatt, ennek 30 százaléka füves puszta. E területeinkre is jellemző a többé-kevésbé állandó emberi jelenlét és beavatkozás: főképp a legeltetés és a kaszálás. (lovasakademia.webnode.hu, 2013)

Összefoglalás

A ló az elmúlt mintegy 75 millió éves folyamatos fejlődés ellenére mindössze az elmúlt 1 millió évben van jelen változatlan anatómia formában a Földön. Ebből azon egyszerű tény következik, hogy a ló mintegy 74 millió évet töltött tanulással, Földünk ökológiai rendszeréhez való teljes mértékű alkalmazkodás elsajátításával – még a háziasítása előtt.

Ez egyben azt is jelenti számunkra – emberek számára -, hogy csakis és kizárólag nekünk van mit tanulnunk a lótól és nem fordítva!

Irodalom

Bokor Árpád, Pongrácz László, Bartos Ádám, Gulyás László: Lótenyésztés. NyugatMagyarországi Egyetem, Kaposvári Egyetem, Pannon Egyetem, (2011) Cothran, E. G.: www.britannica.com, (2019) https://www.britannica.com/animal/horse/Evolution-of-the-horse Dr. Fábián Gyula, Dr. Molnár Gyula, Dr. Nagy Emil, Dr. Széky Pál: Állattan. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó, (1977) lovas-akademia.webnode.hu: lovas-akademia.webnode.hu/news/torzsfejlodes/(2013)

 

Forrás: Cothran, E. Gus, www.britannica.com

2019.05.31.

Hozzászólások