keresés a lovardák között


Lovas Versek

  |  lovas mesék, történetek, részletek |ƒ Bazsi lovas művészettörténeti írásai |ƒ lovas versek ƒ|
lovas idézetek |ƒ lovas viccek ƒ| lovas szólás, közmondás |ƒ lovas fejtörők, nyelvtörőkƒ |
ƒ lovas dalok ƒ| lovas könyvek ƒ|

Juhász Gyula: Csikóellés

Májusi rózsák nyíltak éppen,
bodza bomlott és orgonák,
mikor a ló elleni készül.
Sokszor pihent, döcögve járt.
Pöttöm legényke jártatta lassan
virágos réten és dalolt.
Mire fáradtan hazaértek
az ég kék vállán ült a Hold.
Az istállóban, puha almon,
tajték verte ki, remegett,
szuszogtak, fújtak, fekve nézték
szétterült hasú tehenek.
Amikor a kazlak is aludtak,
s a göncöl rúdja délnek állt,
a ló megellett. Sokáig nyalta
leragadt szemű csikaját.
Anyja mellett aludt a jövevény,
dunnából kiszakadt pehely.
Sose terült a szalma szebben,
nem aludt így a hó, a tej.
Piros kalappal jött a hajnal,
intett és aztán elfutott.
A csikó fölállt, csomós kis lába
reszketett, akár a habok.
S ahogy az ablakon bedugta kék orrát
a reggel, s rájuk szagolt,
anyja hasát döfködte vidáman,
hamvas pofával megszopott.
Lombok susogtak össze-vissza,
tyúkok kotortak, boldogok,
irigységükben elhervadtak az arany szirmú csillagok.

Forrás:
csicsada.freeblog.hu

 

Lovászy Károly: A négy fekete ló

Lovat akartam gyermekkoromban
Csak kérni kellett, hozták már nyomban.
Alighogy kértem már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sírva fakadtam:
"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Később, mikor egy néhány év eltellett,
Nekem megint csak lovacska kellett.
Volt rajta nyereg gyeplő takaró
De ez sem kellett mert fából való;
És én újra sírva fakadtam :
- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Nagy sokára, mikor férfi lettem,
S a lovakat már el is felejtettem,
Akkor egy aranyos kocsival, ó,
Kapunkban állott négy igazi ló,
És én a kapuba szaladtam:
- Hisz egyszer én ép ilyen lovat akartam,
Egyszer én ép ilyen lovat akartam!"

Anyámért jöttek, kit úgy szerettem
S én ekkor újra kis gyermek lettem.
Mintha csak mondanám: Nézz oda, ó,
Milyen szép ez a négy fekete ló!"
S aztán megint sírva fakadtam:
- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Forrás:
csicsada.freeblog.hu


Nemes Nagy Ágnes: A lovak és az angyalok

Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.
Elvermelt almát adhatok.
Ki küldött vajon vigaszul?
Itt egy jonatán, egy batul.
Féltem nagyon, hogy a szemöldök-
fában homlokkal összetörtök,
és tört angyalt hogy ápolok?
Be szerencsével jártatok!
Mint a petróleum-lángot, kicsinyre
húztátok angyalságotok.

Mennek

Először fölkelt Áriel,
aki a karban énekel.
Azután fölkelt Rafael.
Ne menj még, kérlek. – Menni kell.
Az ifjúságtól, lustaságtól
hullámos-léptű, lassu Gábor
indult aztán. – Ne menj. – Az arca
pelyhes volt, mint a fűzfabarka.
Utolsónak maradt Mihály.
Vasderes-színű tüske-hajjal,
mint az apák, ez olyan angyal.
– A csuhád csücskét megfogom,
az alma kásás volt, tudom,
de nincs más, nincs más, nincs – megállj!
És mégiscsak elment Mihály.

Út

Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.
 

 

A cukrászboltnál majd megállunk,
ott utoljára még benézek,
akár egy alkony ablakán;

hogy villognak a sütemények,
a sok mennyei marcipán –
és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.
És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
de nem tudom – minden nevetlen –
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.

A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

Forrás: dia.jadox.pim.hu

 Bolesław Leśmian: A ló

Lovacska, rozzant, te almásderes,
vékony sörénnyel ékszeres:
szeretem gyeplőd verejtékszagát, -
a zöld fű vérét leheli a szád.
 
Békén vállamra nyomhatod
lecsüggő ajkú, kemény kobakod,
mint bakfis-emlőt. Szép nyugton maradj csak,
hadd érezzem reszketését nyakadnak.
 
Örök időkre szomorú lovacska,
gazdáid csíkot égettek húsodba.
Légy barátom, miként a jászol ökre,
lépj kunyhómba, és asztalomhoz ülj le.
 

Ónkorsómból neked inni adok,
s hozzá szénát, friss kenyérabrakot,
fehér cukorral, sóval is etetlek,
s tárt ablakomból lehúzom a mennyet.
 
Ne ráncold pofád, szemöldöködet,
mindent, mindent odaadok neked!
Sötét az éj: házamból kirekesztjük,
s az esti imát majd elmondjuk együtt.
 
(Ford.: Rába György)
(Forrás: Lengyel költők antológiája, Kozmosz könyvek, 1969.)

Forrás: csicsada.freeblog.hu


 Giovanni Pascoli: A vasderes kanca

Torréban csönd volt, s a csönd mélye éji.
Susogtak Rio Salto jegenyéi. 
A normann mének jászlaikhoz kötve.
Foguk - mint kérget - az abrakot törte. 
Állt egy szilaj ló hátul a sötétben,
fenyvek között nőtt, messzi partvidéken,
orrában tenger habja volt a tajték,
fülében ott zúgott a vad vihar még. 
Rátámaszkodva gyakran a karám
falára, halkan becézte anyám:

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,
elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,
ismerted szavát, mozdulatait,
szeresd fiát, ki most kamaszodik, 
nyolc gyermekem közt, tudod, ő az első,
kicsiny kezében sose volt még gyeplő,
viharvillámot érez még a törzsed -
légy engedelmes mégis egy kölyöknek,
szívedben még a tenger zúg, dalol,
de halld, ha vékony gyerekhangja szól." 

Keskeny fejét a kanca felvetette,
anyámra nézett, ki csak mondta egyre: 

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,
elhoztad őt, ki vissza már sosem tér,
jól tudom, néked mennyire volt drága!
Csupán te voltál véle és halála. 
Kinek szülőid hullám és a szélvész:
szívedbe zárva nyomtad el a félést,
mikor érezted, hogy lazul a zabla:
dobogó szívvel vágtád visszatartva 
lassan, lépésben ballagtál, vigyázva,
hogy csöndes légyen gazdád haldoklása…"

S a hosszúkás fej szelíden pihent meg
anyámnak édes, könnyes arca mellett.

 

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,
elhoztad őt, ki vissza már sosem tér, 
csupán csak két szót kellett, hogy kiejtsen,
jaj, de te vissza nem adhatsz egyet sem!
Lazult gyeplővel, mely patádhoz hullott,
szemedben tűzzel, mit a lövés gyújtott, 
s a dörrenéssel füledben csak hoztad,
sötét útján a jegenyesoroknak 
hazahoztad őt, késő alkonyórán,
hogy még utolsó szavát meghallom tán."

Fejét feltartva figyelt már a kanca,
sörényét anyám meg-megsimogatta. 

"Csikóm, lovacskám, vasderes, figyeljél,
elhoztad őt, ki vissza már sosem tér, 
szeretsz, tudom. Az ember ezt megérzi.
S tudom, hogy jó vagy. De nem tudsz beszélni! 
Nem tudsz, szegényke, mások meg nem mernek,
így mégis néked, néked kell feledned! 
Láttad a gyilkost, ki megölte párom,
őrzöd a képét ott, a pupilládon. 
Ki volt? Ki az? Én csak egy nevet kérdek
s felelni Isten tanítson meg téged!" 

Nem abrakoltak már a büszke mének,
álmukban messzi országút fehérlett, 
patáikkal az almon nem dobogtak,
álmukban égi kerekek forogtak. 
Anyámnak ujja figyelemre intett.
Mondott egy nevet - s a ló felnyerített!

(Ford.: Baranyi Ferenc) 
 

Forrás: csicsada.freeblog.hu


Szergej Jeszenyin: A ménes

A dombsoron lovak dobognak át,
Fújják a völgybe szét napok aranyporát.

Lerontanak,s ahol reng a kék öböl,
sörényük olvadt szurka szétömöl.

Nézik a víz csillámló fodrait,
nyakukba most a hold ezüstpányvát hajít.

Árnyától megriad a ménes, elrobog,
a kelő nap felé sörénye fellobog.

A lófejek körül a tavasz napja zeng.
A bögölyhad még álmosan kereng.

De este már csípése mérges -
fülét lesunyja, fölnyihog a ménes.

Pata robajlik egyre élesebben,
felcseng a hang és elhal a füzesben.

A víz a csillagos nagy égig tornyosul,
tükrére bögölyök hamu-esője hull.

A réten az alkony fáradt kékje leng,
sípja szaván a pásztor elmereng.

Figyel a ló, lehajtja nagy fejét,
hallgatja csöndesen a pásztor énekét.

Visszhang harangja zeng, finoman rezzenő,
üzen a széllel egy sosem-legelt mező ...

(Ford.: Rab Zsuzsa)

Forrás: 
csicsada.freeblog.hu

 

Illyés Gyula: Vágta

Naphosszat micsoda vita
a csuklómra kötött
karórám s fölhúzott szívem
dobogása között!

Micsoda vad feleselés
a földi eleven
s a hideg csillag-perc között.
Szorongva figyelem.

Hogy üt s kiált egymásra a
vérünkben lüktető
és az – mely mégsincs nélkülünk –
az öröklét-idő!

Nyomom órámra fülemet,
eremre ujjamat.
Két mén rohan párban, de úgy
hogy egymásba harap.

Versengve egy szekérrel, egy
úton futnak – hova?
Haza? Jó volna tudni, hol
ennek, annak hona!

Rohan a két ló, táncol a
szekér kegyetlenül,
míg – kerekével ég felé –
árokba nem repül.

Forrás: 
csicsada.freeblog.hu


csicsada: Ügetőverseny

„Bitte zur Parade!”… „Fogatok a rajthoz!”
a verseny szelleme hajtókat felajzott.
Harsog a hangszóró szerte az Ügetőn,
izgatott  lovak csapata a sulkyk előtt.

„Teilnehmer…ab!” indul a mezőny szaporán,
tolong a sok fogat, egy lány pálya falán.
Nyit majd, csak vár a kedvező pillanatra,
általában  lovát ő okosan hajtja.

Pata dobban, sörény lobban, feszül a szár,
lelátón a tömeg győzelemért kiált.
Nagy küzdelemben egyik másikat bezár,
egyszerre  elsötétül a látóhatár.

Hé!..., gyí!..., gyerünk ügess,szedd lábad szaporán!
bíztatja a hajtó kedves versenylovát.
A paták dobognak, sörények repkednek,
porfelhőben úszik most minden Badenben.

 

A mezőny szétszakad, elhúzott az élboly,
Némelyik nézőt már elkapta a téboly.
Paripák habzanak, orrlyukuk kitágul,
szőrük merő tajték, a szívük kitárul:

az utolsó hatszáz… már a fordulóban,
az egyik ugrott, hát diszkvalifikálva.
Csökken ezzel az esélyesek száma,
célfotói döntés soha nincs kizárva.

Prüszkölve, zihálva, utolsó erővel
célba ér a hármas hatalmas előnnyel.
Szurkolók egy része csalódottan legyint,
másoknak sikerült  fogadása megint.

Poroszkálva fordulnak  győztesek vissza,
hogy tiszteletkörüket lovuk  lefussa.
Fáradt a versenyló, boldog a hajtója,
győzelmükért jutalom répa és kupa.

 

Forrás: csicsada.freeblog.hu 


Molnár István - Irgalmat a kisbéri félvérnek
Vers magyar lóafajtánkról, a kisbéri félvérről, és szomorú sorsáról...


 Mészöly Dezső: Az első ló (Abai emlék)

Mért jár eszemben az a ló?
Madár, az állatorvoséknál…
Miért is volt azt nézni jó,
hogy farkával legyezve sétál,
egy-egy leányt hátára vesz,
s meghintáztatja fürge trappban?…
Ne kérdezzétek! Fontos ez?
Nem is volt más izgalmas abban,
csak a remény, hogy majd talán
megszólal egyszer incselegve
valamelyik lovas-leány:
“No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?”
Aki még sose vágtatott,
(csupán a Corso-mozi mélyin,
ültében is röpülve ott,
míg száll a cowboy át a prérin)
ki nem szorított még sosem
térdével élő póni-kancát,
az érzi csak, mily végtelen
gyönyör lehet, ha csizmasarkát
a ló véknyába nyomja és
úgy vág neki a tág határnak…
Egetverő reménykedés!
Lehet, hogy ez valóra válhat? -
“No, öcskös, hát nem ülsz nyeregbe?” -
elhangzott végre ez a szó!
Intett a lány, hogy most helyette
én ülhetek a póniló
hátára, hogyha jól vigyázok:
s elmagyarázta sebesen,
hogy amikor kengyelbe hágok,
ő majd hátulról, cselesen
csempészi markomba a pálcát,
hogy meg ne lássa lovam…
mert lovagláshoz kell a pálca,
de a bolond Madár olyan,
hogy tűri bár, de hogyha látja,
attól megugrik, s elrohan…

 

Azóta hány ló volt alattam
- hajaj! – s hányat feledtem el…
(hisz lovardákból elmaradtam,
s a futtatás sem érdekel),
de azt az órát elfelednem
holtom napjáig sem lehet,
mikor először önfeledten
nyargaltam ott, a ház megett…
Mert úgy megindult ám alattam
az a bolond kedvű Madár,
hogy kerten, szérűn túlhaladtam,
s kinyílt előttem a határ!
Néztek a lányok, kiabáltak,
mert féltettek, hogy felbukom;
“Ne nyargalj úgy a vakvilágnak!
Vigyázz, maradj a járt úton!” -
Jól elragadott az a póni…
Miről is kezdtem versemet?
(Ki fesztelen szeret dalolni,
kötött formában is fecseg…)
Olyan siralmas e december,
s olyan hosszú a délután!
Örökké csak gubbaszt az ember,
s eped homályos cél után…
Bús elmebaj! Mit is kívánok?
A mennyországban volna jó,
hol angyalok közt nyargalászik
három leány, s egy póni ló.

Forrás: verseksmsek.com


Pintér Zoltán: A rézpatkó

Az istállón faajtó,
istállóban három ló.
A lábukon rézpatkó,
rézpatkó a koppantó.

Kippen-koppan
rézpatkó,
rézpatkóján
csattantó.

Csattantóján
rengető,
szép dallamot
pengető.

Tizenkét láb
három lóra,
rászoktak a
rézpatkóra.

Fényesítik
reggel-este,
süsse a Nap
fényesebbre!

Csillog-villog,
kippen-koppan,
kopogj te is
az ajtóban!

Forrás: csicsada.freeblog.hu

 

Juhász Gyula: Ember, állat
(1925)


Egy lovat vert egy ember a Tiszánál,
Szelíd sömlyék közt, borús ég alatt.
Szegény, vert állat nyerített s a száján
A hab fehérlett és a gondolat
Az ember vak agyában csak derengett.
Szegény vak ember, míg te egyre verted
Szegény lovat, én sírtam tehetetlen
S az égre, földre néztem és kerestem
Az Istent, aki jó, aki hatalmas,
A megváltásra gondoltam. Kereszten
Halt Krisztus. S győz az ostor, dárda,
kardvas.


Kis János - A ló és a darázs

Egy darázs egy lovat megcsíp fullánkjával,
Ez nagy mérgesen rúg feléje lábával;
De ez csak imígy szól csendesen hozzája:
"Lassabban vitézek kedvelt paripája!
Vedd jól gondolóra menedékhelyemet,
Hidd el, meg nem rúghatsz semmikép engemet!"
Végre a kevély ló kérni nem átalja,
Mellyre a darázsnak illy válaszát hallja:
"A szelidség mindég győző szokott lenni
Lásd, én sem fogok már neked semmit tenni"

 

Forrás: wikiforras.hu


Johann Wolfgang von Goethe
- A patkó legendája

1797. - fordító: Dóczy Lajos  
 
Mikor Urunk még szegény sorban
Járt itt alant a földi porban,
A hol sok tanulók kisérték,
Kik beszédeit ritkán érték,
Ő csak úgy úton, útfelen
Oktatta őket szüntelen.
Mivelhogy szabad ég alatt
A szó is könnyű és szabad.
Mint rejtett forrás ha kitárúl,
Folyt az igazság ajakárúl,
Főkép a hasonlat és példa...
Ugy, hogy imádság lett a séta.
 
Igy mendegéltek egyszer békén
Egy mezőváros tar vidékén,
S szemébe tünt egy csillogás:
Patkó az úton, semmi más.
És Urunk Szent Péterhez fordúl,
Venné föl a patkót a porbúl.
Szent Péter nem volt jó kedvében,
Talán nagyobbat álmodt épen,
Világuralmat s mást, miket
Sok ember annyira szeret:
Ő főkép kedvelt ilyenformát,
Mert hisz az agynak nincsen korlát.
Kevesli a vasat tehát,
Hogy meggörbítse derekát.
Igen, ha korona lett volna,
Akkor szivesen meghajolna.
Hát félre néz és úgy teszen,
Mint ki nem hallott semmit sem.

Az Úr, mennyei türelmével
A félpatkót maga szedé fel,
Szó nélkül zsebre rakta szépen,
S hogy a városba értek délben,
Kovács ott a kapúba állván,
Eladta három fillér árán.
S hogy a piaczon végig sétált,
Egy kosár érett cseresznyét lát.
És vett belőle, nem alkúdva,
A mennyi egy garasból futja,
És szót se váltva senkivel
Az ing ujjába teszi el.

Másik kapún immár kimenve
Sík földre érnek, végtelenre.
Se fa, se ház, csak föld, mező,
Sütött a nap, nagy volt a hő -
Ugy hogy korty vízért ottan nyomba'
Egy aranyat is adtak volna.
Az Úr elől ment s véletlenkép'
Elejt ujjából egy cseresnyét,
S Szent Péter kapja, úgy hajolva,
Mint hogy ha arany alma volna,
A friss édesség jól esett...
Perc múlva az Úr uj szemet
Ejtett a földre s mint a kánya
Kap Péter úr megint utána.
S így görnyesztette derekát
Szent Péter hosszu úton át,
Míg végre az Úr megelégli
És mosolyogva szóla néki:
Ha mozdúlsz annak idején,
Elérted volna könnyedén.
Ki apró dolgot föl se vesz,
Apróbbért duplán görnyedez.

Forrás: http://hu.wikisource.org/ 

 

Pósa Lajos - Gyermekversek
A kis Peti.

Készülődik a kis Peti,
Sárga lovát kefélgeti,
Mint a bársony, ragyogóra,
Szép simára,
Hanyatt esik rajta majd a
Nap sugára.

Ezüst patkó van a lábán,
Boglár csillog a kantárján,
Be van fonva a sörénye
Pántlikával,
Mintha volna a hétszinű
Szivárványnyal.

«Édes gazdám, megyünk-e már?
Olyan vagyok, mint a madár!
Tedd a lábad hamarosan
A kengyelbe,
Hadd vigyelek katonának
Örömembe!»

«Várj egy kicsit, jó paripám!
Sir a hugom, kis Rózsikám.
Hadd tegyen a csákómra egy
Piros rózsát -
Akkor aztán, szülőfalum,
Isten hozzád!»

«Édes gazdám, megyünk-e már?
Repülhetnék, mint a madár!
Nem hallod-e, én hallom, hogy
Trombitálnak,
Trombitaszó, ez a jele
A csatának.»

«Mindjárt, mindjárt, jó paripám!
Hadd adjon egy csókot anyám!
Hadd kösse föl a kardomat
Oldalamra,
Gyöngyön függő kis keresztjét
A nyakamba!»

«Gazdám, gazdám, kész vagy-e már?
Kirepülök, mint a madár!
Puska ropog, ágyu dörög,
Csattog a kard,
Az ellenség bántja már a
Szegény magyart!»

«Gyi, paripám! Gyi, te Sárga!
Vigy sebesen a csatába!
Keress föl majd, édes anyám,
Kis testvérem,
Ha meghalok a hazáért
Csatatéren!»

Forrás: mek.oszk.hu


Péczeli József - Ló, ember, vaddisznó

Szabadon élt régen a ló az erdőben,
Kedvére futkosott minden sík mezőben.
Víg éltét az ember bik-makkal tartotta,
A szamarat, lovat, s öszvért nem bántotta.
Szekérre, kocsira nem vala szüksége;
Gyalog járt, fű és víz vala elesége.
Okozza hát a ló, maga bolondságát,
Hogy elveszté végre minden szabadságát.
Pere lévén egyszer egy nagy vad sertéssel,
Az emberhez méne könyes könyörgéssel.
Mondván, hogy magának hol kész tanyát tarta,
A disznó oda ment, s vizét felzavarta.
Kérte ne sajnáljon érte boszút állni
S hogy rá vegye, kezdte hátával kinálni.
Az ember zabolát kapcsol a szájába,
Ráül s csakhamar ér a disznó sarkába,
Fejét célba vévén azt által szegezi,
S szerencsésen a pert köztük elvégezi.
A ló elfelejté akkor minden baját,
Látván hogy nemesen állhatta boszúját,
Örömmel térek már - úgymond - szállásomra.
Köszönöm, hogy füled hajtád panaszomra.
Hogy-hogy? mond az ember, nem mégy el barátom.
A hátadon, ülni nem bolondság látom.
Ezt mondván: beköti egy kis istálóba,
A hol a ló sorsát siratta valóba.
Mit ér a jó élet, oda a szabadság,
Más alatt folydogál róla az izzadság!...

Ha szemed elébe akad az istáló
Tanítson e példa oh te boszúálló!
A boszúállás ád kis gyönyörűséget,
De nem ád a szívnek soha békességet:
A ki szabadságát eladta érette;
E lélek gyötrelmét ugyan drágán vette.

Forrás: http://hu.wikisource.org/

 

Gyulai Pál - A bujdosó (1851)

Szelek szárnyán járó,
Édes lovam Ráró!
Előtted van az út,
Ne várd a sarkantyút,
Csak előre, sebesebben,
S a világból vigy ki engem!

Ej ej, édes gazdám,
Ne haragudjál rám!
Azért megyek lassan,
Hogy itt megnyughassam,
Az út mellett, a csárdánál,
Hátha inni befordulnál!

Nem felel a vitéz,
Mindig csak hátra néz,
Törülgeti képét,
Verítékét, vérét
«Mint a vadat űznek engem,
Csak előre sebesebben!

Ne szólj, édes gazdám,
Ilyen búsan hozzám,
Eressz, hadd forduljak
Ennek a falunak,
Ahol az a kis lyány lakik,
Mulatoznánk ott hajnalig.

Nem felel a vitéz,
Szomorúan oda néz,
De semmit sem láthat,
Szeme könnybe lábad:
Látlak-e még, vagy soha sem...
Csak előre, sebesebben!

Jaj én édes gazdám,
Vissza-fordulhatnám!
Éjtszaka van immár,
Édes anyád rég vár;
Nekem szénát, abrakot ád,
Neked jó szót, jó vacsorát.

Nem felel a vitéz,
Föl a magasba néz,
Nincs csillag az égen,
Csak fölleg, sötéten:
Édes anyám, ne várj engem...
Csak előre, sebesebben!

Ekkor a hű állat
Neki búsul, vágtat,
Veszett haragjába'
Szikrákat hány lába.
A szélvész sem érte utól,
Ki is ment tán a világból.

Forrás: http://hu.wikisource.org/

 


 


Ioan Alexandru: A csikó

Vályogházba születtem télen,
Egy-szalmára egy pej csikóval,
Velem egy nevet kapott ő is.

Mikor a szavak hámjába bújtam
S egy-két egymáshoz illesztett szót már
Elég jól elmakogtam - a csikó betéve tudta
A csengettyűk minden nyelvét,
S a fával rakott szekérbe fogva
Anyja mellett
Elég jól megállta helyét
a hámban.

Amikor én négyéves lettem csikónkat
Már lónak nevezték,
Büszkén viselte a nyerget a nálánál
Semmiben sem különbözőkhöz hasonlóan.

 

Amikor iskolába kerültem
A mi lovunk
Kukoricáért járta egy hétig a
Mezőséget, a szárazság idején.

Amikor városon nevelkedtem
A mi lovunk
Tejet, almát, birset és otthonsült-
Kenyeret hozott a szénával bélelt
Szekér derekában.

Amikor katonának mentem
A velem egyszerre azon a régi télen született
És nevemet viselő pejlovunk
Vénségtől kábán pusztult el a
Falu fölötti kiszikkadt mezőn.

(Ford.: Kányádi Sándor) - Forrás: csicsada.freeblog.hu

 

Jakab Ödön: Rokkant lovak

Lassan döcög a szemetes szekér,
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.

Látni rajtok, hogy igába fogott,
Elnyűtt testöknek nehéz a robot,
Fáj a nagy terű, fáj a durva hám,
De valami még jobban fáj talán!

Mindkettő búsan hajtja le fejét,
Fásultan tűrve sorsuk szégyenét.
Míg gondolatjuk messze kóborol
Tarka emlékek földjén valahol.

Hej, milyen másként festett az a múlt!
Szabad róna, mely végtelenbe nyúlt,
Szép, buja rétek, hűs akácliget,
Izzó verőfény, délibábvizek!

Aztán virradtak rá még szebb napok:
Huszárcsapat és szédítő galopp,
Trombitazengés, csaták mámora,
Miket feledni nem lehet soha!

S míg így tűnődnek, gépkocsitülök
Éles sikolya csapja meg fülök,
Mintha csak ismét ott künn szólana
Rohamra hívó trombiták szava!

 

Hurrá!... Száguldni szeretnének ők!
De ott vannak már a kapu előtt,
Hol kosarakban rengeteg szemét
Várakozik, hogy szekérre vegyék.

Csak álljatok meg, szegény, jó lovak!
Hagyjátok el a fényes álmokat,
S ne búsuljatok, nézzetek reánk:
Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk!

Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér,
Nekünk is termett egykor ott babér,
Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,
S idegen járom sebzi a nyakunk!

A ti sorsotok mégsem oly gonosz,
Mert titeket csak egy kéz ostoroz,
De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,
A fél világ bősz ostora sajog!

A ti sebetek immár behegedt,
De a mieink vérző, nyílt sebek,
S csak a jó Isten tudja egymaga:
Begyógyulnak még egyszer valaha!

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 3. sz.
/1920.febr.8./ - epa.oszk

csicsada.freeblog.hu

 

 Nagy László: Katonalovak

Háború volt, halálos télben
rühes lovak közt dülöngéltem.
Katonalovak voltak, árvák,
a poklok útjait bejárták.

Táncoltak nyihogva a bálban,
a légnyomások udvarában.
Megsüketedve jöttek onnan,
esőben, fülledt nappalokban.

Lettek a ragálytól pompásak,
sebektől vasderesre váltak.
Jászlukhoz beálltak zihálva,
széna volt ingereik álma.

 

Etettem őket, megitattam,
ne haljanak meg énmiattam.
Más hasznosat nem is tehettem,
néha fejüknél megpihentem.

Néha a szemük világában
keselyűket s csontokat láttam.
S létem szikráját, ahogy este
fekete, véres hó belepte.

A Hold amikor égre táncolt,
bőrükre selyem szőrt varázsolt.
Álmomban kihajtottam őket,
Jártuk a szeles, zöld mezőket.

Forrás: csicsada.freeblog.hu

 

 

 

 


 Vilcsek Adrienn lovas versei

- A lovak mindig igazat mondanak
- Csak sétálunk
- A lovak mindent tudnak
- Lovam szemében
- Álomlátás
- Beszédes szemek

Tovább Vilcsek Adrienn oldalára >>

 
 

  A lovas imája

Teremtő Uram a Mennyekben!
Adj nekem erőt, hogy irányítani tudjam lovamat.
Adj nekem gyengéd kezet, és tiszta gondolatokat.
Add, hogy megértsem őt, és ő is megértsen engem.
Te valami különös szeretettel töltötted meg szívemet ezek iránt
a teremtmények iránt, s én igérem neked, hogy ezt soha nem tévesztem szem elől.
Lelkemet megajándékoztad az irántuk való mély tisztelettel, ami
nem hogy gyengülne, de az idő múlásával egyre inkább erősödik bennem.
Add,hogy szívem mindig fényárban ússzon mikor a nap sugara finoman megérinti őket.
Add, hogy lelkem mindig felderüljön amint meghallom szelíd nyihogásukat.
Add, hogy mindig édesnek érezzem a friss széna és a bontatlan zab illatát.
Add, hogy mindig mosolyra késztessen ha egy meleg orr érinti kezemet.
Élvezem egy forró nap örömét a farmon, a vágtató ló kecsességét és pompáját.
A patadobogás hallatán fátyolos lesz a szemem és elszorul a szívem.
Add, hogy ez mindig így legyen.
Teremtőm !
Adj nekem türelmet, mert a lovak olyanok mint a vitorlába fogott szél, s a befogott szél szeszélyes.
Add, hogy ne ijesszem meg őket,és ne ártsak nekik.
Ehelyett mutasd meg a természetes utat hozzájuk, hogy megértsem őket.
De mindezek felett, Uram, töltsd meg velük az életem !
Ha majd itt kell hagynom ezt a világot, ne küldd lelkem olyan mennyországba ahol ők nincsenek velem.
Mert ez a szeretet megszépíti az életemet, s ezért én óvom ezt az érzést, és mindig áldani fogom érte a nevedet.

Amen

Fordította: Vilcsek Adrienn
angol nyelvről, ismeretlen szerző után
2010.04.07.

 

Jersov - A púpos Lovacska 4.rész

"Viszik a hírt a cárnak,
szól a cár úr Ivánnak:
„A táltosok másra, látom,
nem hallgatnak. Hát, barátom,
udvaromba fogadlak,
színaranyban járatlak,
jársz selyemben, patyolatban,
fürödhetsz itt tejben-vajban..."

 

>> Tovább A púpos Lovacska 4. részéhez

 

 M. Simon Katalin Gyí, lovam, lovacskám!

Hajnalban keltem,
A vásárba mentem,
Pej lovat vettem,
A hátára ültem.
Pejkóm ezt nem bánta,
Sörényét megrázta,
Vidáman nyerített,
S mint a szél röpített.
Keményen megültem,
Benne kedvem leltem,
Meg-megsarkantyúztam,
Szép szóval biztattam:
Gyí, lovam, lovacskám,
Vérbeli paripám,
Vigyél ki a rétre,
Aranyló mezőre,
Folyónak partjára,
Fűzfa árnyékába,
Erdőnek szélére,
A világ végére!

Hogyha elfáradtál,
Állj meg egy forrásnál,
Annak csobogása
Szomjadat eloltja,
Zöld fűnek zamatja
Erőd visszaadja.
Éjszaka csöndje,
Ha leszáll fölénkbe,
Betakarózunk majd
Sötét köpenyébe,
Én lehajtom fejem
Bársonyos mohára,
Te füvet ropogtatsz,
S vigyázunk egymásra.

Forrás:
vmek.oszk.hu

   

Ismeretlen szerző: A ló fohásza

Amikor véget ér a napi munka,
nyújts nekem menedéket, tiszta
almot és elegendő helyet az istállóban. Adj nekem ételt és italt, és
vigyázz rám.
Beszélj hozzám, mert a hangod
lesz a gyeplő, légy jó hozzám, és
még boldogabban foglak szolgálni
még jobban foglak szeretni.
Ne rángasd a szárat, ne nyúlj a
pálcáért, amikor emelkedőhöz
érünk, ne üss meg, ha nem értelek, adj időt, hogy rájöjjek, mit
akarsz mondani.
Ne gondold, hogy engedetlen
vagyok, ha nem teszem azt, amit
te akarsz. Lehet, hogy valami
nincs rendben a szerszámmal,
vagy a patámmal.
Vizsgáld meg a fogaimat, ha nem
eszem, talán kilyukadt az egyik,
és tudod, hogy az mennyire tud
fájni.

Ne köss ki túl szorosan és ne
vágd rövidre a farkam, mert ez
az egyetlen fegyverem a szúnyogok és legyek ellen.
S ha eljön a nap, drága gazdám,
amikor többé nem lehetek hasznodra, ne hagyj éhezni vagy
fázni, és ne adj el.Ne adj oda
idegennek vagy olyan gazdának,
aki halálra kínoz és éheztet.
Légy kíméletes hozzám, és adj
nekem gyors és kegyes halált;
Isten megjutalmaz érte, most és
mindörökké, hadd kérjem ezt
tőled, és ne gondolj tiszteletlennek,
ha annak a nevében kérlek,
aki az istállóban született…
Ámen.

Forrás:
verseksmsek.com


 Somlyó Zoltán - A kovács

Az útszélen van egy kovács,
a kenyere a patkolás.
Csak patkol este-nappal,
mindig levett kalappal.
Előtte bőrkötény fityeg,
a lovat úgy patkolja meg.
Hét patkószeg kezében,
haja lobog a szélben.
Mind hozzájőnek a lovak,
pejek, feketék, táltosak,

az apraja, a nagyja –
patájuk símogatja.
És biztos lábbal, vidoran,
a sok ló tőle elrohan,
nagy gőgösen nyerítve,
rája se hederítve.
Néha kínos a patkolás,
mert rugást is kap a kovács –
de ő csak este s nappal
patkol, levett kalappal.

 

Forrás: vmek.oszk.hu


Simon István: Mirza
 

Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.
 

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.

Forrás: najo.hu


Szigeti Piroska: Sárgaszőrű kiscsikó 

Sárgaszőrű kiscsikó,
Mikor lesz belőled ló?
Biztos lesz belőled ló,
Mire leesik a hó.  
Ha megnőnél magasra,
Felülnék a hátadra.
Nem félnék én magamba',
elmennék a vásárba.  
Mit vennék a vásáron?
Még egy lovat féláron.
Minek nekem még egy ló?
Ha két ló van , mindig jó.  
Jön a tél és hull a hó,
Vígan csúszik a szánkó.
Gyí, te sárga, gyí, fakó!
Gyerekeknek ez való.

Forrás: jazsoli5.freeblog.hu


 Nagy Bandó András - Ülj le csak egyszer
 

Ülj le csak egyszer a pusztai végen,
Láthatod, ébred és béget a nyáj,
Nézheted százszor is, épp ahogy régen,
Vágtat a ménes és porzik a táj.

Ülj le csak egyszer a százszinü réten,
Hallhatod, pásztorok víg dala szól,
Láthatod, ott ül a négy puli szépen,
Árnyat ad nád alatt két kutyaól.

Ülj le csak egyszer a régi kaszálón,
Látod, a fűben az ürge szalad,
Gondba’ van, ott a lyuk, néz,
Mi’ csináljon,
végre bebújik, és benne marad.

Ülj le csak egyszer a róna ölében,
Várj kicsit, láthatod száz madarát,
Új ruha díszlik a nádi verében,
Gólya kutatja a béka nyomát.

Ülj le csak egyszer a tarka mezőben,
Láthatod, ott jön a szürke gulya,
Házban a rét ura, még delel éppen,
Ágya előtt van a sárga duda.

Ülj le csak egyszer a pázsitos ágyon,
Látod, a pásztor is éppen itat,
Érzed, az ég heve perzsel a tájon,
Bábokat, árnyakat mozgat a nap.

Ülj le csak egyszer a rét közepében,
Nézd, ahogy izzik az alkonyi nap,
Gömbje világol a vérszinü vértben,
És nézz oda, végül a földbe harap.

Forrás: bando.hu


Hajnal Anna - A musztáng

Igaz, csak képről ismerem,
de a musztángot szeretem,
magasan a hegyekben él,
vagy a prérin fut, mint a szél,
Ó, rövid, boldog préri - nyár !
a musztáng selyemfűben jár,
de akié a legfőbb jó,
azt hinnéd, a musztángcsikó:
mert ő, ha felnő is szabad,
s rejti a magas prérifű
(a prérifű csak nyáron hű)
s nem nyomja sem hám, sem nyereg
(bár istállója sincs meleg),
üldözik éhes farkasok,
jaj, félelmes a farkasfog,
s jeges a szél, éles a szél,
és hosszú jaj,hosszú a tél ...

Horváth Ferenc - A derby szonettje

Gyönyörű minden Derby, mint az élet,  
egyetlen és egyszeri villanás,  
megcsillannak, s illannak az esélyek,  
a vártnak megvalósulása más. 
S vehetjük egyszer elhangzó zenének,  
dallama a szív legmélyére ás,  
s olyan borzongató benne a lényeg,  
a reményteljes, komor suhanás. 
Mint az élet, mondtam - s bár más nagyon,  
e hasonlatot mégis meghagyom,  
felértékelve így az életet. 
Bizony más: Kentuckyban, Alagon,  
Epsomban, akármerre, valahol -  
a Derbyn azért győzni is lehet.

Forrás: http://csicsada.freeblog.hu/



Benedek Elek lovas verseiből...
Forrás: http://csicsada.freeblog.hu/

 

Szellő, Ráró...

Szellő, Ráró,
Szépen járó.
Jó lovaim, fussatok!
Majd estére,
Hazatérve,
Kaptok finom abrakot.
Jön a vonat,
Ni, hogy szalad!
Szaladjatok ti is ám!
A vonaton,
Azon, azon,
Jön az én édes anyám!


 

 Búcsú a réttől

Meleg nyárnak, langyos ősznek vége, vége, vége már,
Hol nem régen virág nyílt még, erdő, mező oly kopár!
Gulya, ménes búcsúzódik, hazafelé mendegél,
A szél mind csak azt dúdolja: jön a tél, jön a tél!
lovasok.hu

 

A kis bojtár dala

Künn a pusztán születtem én,
Kiskunsági bojtár legény.
A síkság az én országom,
Más országba nem is vágyom.

Itt született az apám is,
A hetedik nagyapám is.
Itten éltek, itten haltak,
Soha senki nem uraltak.

Ver az eső, a nap éget,
Mégis szép a vándorélet.
Szabad vagyok, mint a madár,
Enyém a végtelen határ.

Hej, Kiskunság szabad földje,
Nem tudnék megválni tőle!
Hol őseim éltek, haltak,
Magam is ott éljek, haljak!
(Forrás: Cimbora, l928.10.20.)


 Elveszett a Szellő...
 

Elveszett a Szellő,
Elveszett az éjjel,
Haj, a szegény csikós legény
Versenyt fut a széllel.
 
Versenyt fut a széllel,
Versenyt a madárral,
A végtelen rónaságon
Fergetegként szárnyal.
 
Van a rónaságon
Gulya, ménes-tenger,
Megáll itt is, megáll ott is
Szegény csikós ember.

Kérdi ezt is, azt is,
Kérdi fűtől, fától,
A végtelen róna felett
Repülő madártúl:

Láttak-e egy csikót,
Kinek szőre fényes?
Fehér csillag a homlokán,
A járása kényes.
 
Még a szélvésznél is
Sebesen szállt a’
Nem volt párja messze földön...
Hej, senki sem látta!

Fordulj vissza, csikós,
Ne keresd hiába,
Eladták eddig a Szellőt
A túri vásárba!...



Fakó lovam
katona népdal

Fakó lovam, fakó lovam fel van kantározva,
El is megyek, el is megyek a rózsámhoz rajta.
Repülj fakó, szikrázzék a patkó,
Ez a kislány, ez a kislány be kedvemre való.
 
Megérik a, megérik a szőlő nemsokára,
Árván marad, árván marad a töve utána.
Te is árván maradsz, szép angyalom,
Most már nekem, most már nekem el kell masíroznom. 

Forrás: www.nepdal.gyujtemeny.com

Sej az én lovam
katona népdal

Sej az én lovam megérdemli a zabot
Megkerülte kétszer Magyarországot
Harmadszor is meg akarta sej de kerülni
Sej de az apám nem akarta engedni
 
Sej szombat este érkeztem a csatábu
Leesett a vas a lovam lábáru
Nyisd ki kovács azt a füstös műhelyajtódat
Sej vasald meg az almásderes lovamat


Forrás: www.nepdal.gyujtemeny.com


Huszárosra vágatom a hajamat
katona népdal

Huszárosra vágatom a hajamat
Nyírbökönbe nyergelik a lovamat
Széna szalma porcióba van bele pakolva
Adj egy csókot kisangyalom az útra.
 
Csókot adni a huszárnak nem lehet
Mert a huszár nem igaz szívből szeret
Ha a huszár igaz szívből sejhaj szeretne
Maga mellé a nyeregbe ültetne.

Gyenge vagy még kisangyalom a lóra,
Táncol a ló, te meg leesel róla.
De ha egyszer én ülök a sejhaj nyeregbe,
Felugratok a csillagos egekbe!
 
Csillag ég merre van az én hazám?
Merre sirat engem az édesanyám?
Nem sirat az, mer' el van már sejhaj temetve,
Kék nefelejcs a sírjára ültetve. 

Forrás: www.nepdal.gyujtemeny.com



Az én kispejlovam nem szereti

Származási hely: Kalotaszeg

Az én kispejlovam nem szereti a szénát meg a zabot
Hej de amióta amióta a zöld árpára szokott
Az én kisangyalom szoktatta a lovamat az árpára
Engem pedig fiatalon engem pedig maga mellé az ágyra
 
Ej te hamis kislány mért szoktattál magad mellé az ágyba
Nem gondoltál arra hogy engemet elvisznek katonának
Besoroztak engem el is visznek a regátba hadi munkára
Azt a kutya mindenit azt a betyár mindenit a világnak...
 
Forrás: www.nepdal.gyujtemeny.com



Bényei József: Kiscsikó

Szalad a fényes legelőn, táncol s hátsó lábára áll. Sörénye szélben repdeső madár, madár, bolond madár.
Csillag-virágú homlokát lehajtja bársony fű fölé, prüszköl, fújtat és fölnyerít, mekkora világ az övé!
Kecses bokája gyöngyfehér, naphosszat nem rebbenti szó, hátára fordul, hempereg, csikó, csikó, bolond
csikó!
Lobbanó szemmel fölfigyel, fölpattan, táltos-szárnya nő, s hetedhét határnál nagyobb, tágas lesz az a legelő -
Tüzes hab fodroz orrlikán, de anyja mellé sündörög, nyakához bújik és kacag: kölyök, kölyök, bolond kölyök...



Nagy Bandó András: A csikó álma

Völgyek mélyén, tanyán éltem,
egy kis ódon istállóban,
anyám mellett sosem féltem,
se a vízben, se a hóban.

Aki csikó, sosem árva,
jó anyámmal szaladgáltam,
tarka rétet végigjárva
fürödhettem kalandvágyban.

Édesanyám kancatejét
reggel, este szíttam, szíttam,
kerestem a magam helyét,
szénát ettem, vizet ittam.

Boldog voltam egy szép kinccsel,
nyakamban a csengőm lógott,
hallgathattam, hogy csilingel,
hogyha vígan rugdalózok.

Hányszor néztem már az eget
völgyek mélyén épp ocsúdva,
bámulva a havas hegyet,
bárcsak juthatnék a csúcsra!

Ó, ha egyszer nagyra növök,
táltos szárnnyal égig szállok,
és ha majdan visszajövök,
fő táltosként itt szolgálok.


Tagscherer Katalin: Fekete ló

Messze, távol, sötétségben, 
fekete ló fut az éjben,  
de a szép és nemes állat  
szemében nyugszik a bánat.
Elvesztette kis kancáját,  
kiscsikója édesanyját,  
úgy szerette, úgy imádta,  
szerelmének nincsen párja. 
Nagy autóval érte jöttek,  
lasszót nyakára kötöttek,  
behajtották zárt nagy részbe,  
elvitték a messzeségbe. 
Hős nagy ménje elindult hát, 
megkeresni kis kancáját.
Ki is vágtat a földútra,  
vele tart a kiscsikója. 
Hosszú úton autók szembe,  
kíváncsian lesik egyre,  
honnan jő, és hova tarthat,
ez a két szép nemes állat. 

Telik az idő, fogy a rét, 
ismeretlen helyre ért, 
lassít mert egyszerre látja, 
ott legel a kis kancája. 
Körös-körül karám mellett,  
fut a ménje és a gyermek,  
nyerít, hogy meghallja társa,  
itt van szíve két virága. 
A kanca felkapja fejét,  
ijedtében egyet hátralép  
boldogan rohan arra,  
honnan ménje hangját hallja. 
Minden erőt összeszedve,  
nekifut, és reménykedve  
általrepül a karámon,  
családjához, minden áron. 
Messze, távol, sötétségben,  
három szép ló fut az éjben,  
a fekete mén megfogadja,  
családját többé el nem hagyja.

Forrás: http://csicsada.freeblog.hu


Hajnal Anna: A kiscsikó

Hajnal Anna: A kiscsikó
Anyám alatt arany alom,
tejet iszom,ha szomjazom,
s anyám meleg oldalában
melengetem gyönge hátam.

Zúghat odakinn az eső,
zöld lóhere zöldebbre nő,
nekem kaszálja a gazda,
hadd nőhessek szépen,nagyra.

Zúghat odakinn a szél is,
szívem nem remeg ,ha fél is,
tető alatt fekszem bátran,
anyám meleg oldalában.

Hát a farkas? kiscsikó ?
Éhes ám,ha hull a hó !
Engem meg nem ehet ő,
megvéd gazda,fal,tető.

És a gazda megmarad,
Ha fékez is simogat,
Etet,itat,fölnevel,
Ha zaboláz,megölel.


Jazsoli5: A kiscsikó

A pajkos kiscsikó
kopp-kopp zeng a patkó,
kiszaladt a mezőre
a friss ,harmatos fűbe.

Hátán táncolt napsugár,
élvezte szabadságát.
Borzolta haját a szél,
most semmitől sem félt.

Csak vidáman nyargalászott,
minden bokor alá bekukkantott,
belegázolt a patakba,
ismerkedett a világgal.

Észre sem vette, hogy este lett,
most igazán félni kezdett.
Hiányzott az édesanyja
istállóban a meleg szalma.

Futott volna, de merre?
A hazautat elfelejtette.
Ácsorgott csak egyedül
a rét is elcsendesült.

Panaszosan nyihogott,
de senki sem válaszolt.
Forró csikó-könnyeket ejtett,
de baján ez nem segített.

Otthon is volt ribillió!
Hová tűnt a kiscsikó?
Futott ki merre látott
keresni a csavargót.

Végül édesanyja megtalálta.
"Ejnye fiam!"-nyihogta.
Készült , hogy összeszidja,
helyette inkább megcsókolta.

Forrás: jazsoli5.freeblog.hu


Gara Ákos: Az én lovam

Nagy Bandó András: Csikólesen  

Az én lovam selyemszőrű fajta,
Ha kedvem jön, lovagolok rajta.  
Selyemszőrű, kedves paripámon  
A pusztákat össze-vissza járom.  
Az én lovam sebes, mint a villám,  
Úgy repül, mint kis gyermek a hintán.  
Jó kedvemben fel is ülök rája,  
Még a szélvész se jár a nyomába. 
Az én lovam aranyos kis jószág,  
Többet ér, mint a legdrágább ország. 
Ha akarom, könnyű, mint a lepke, 
Ha akarom, lassú, mint a medve.  
Édesanyám vette tavaly nyáron,
Mikor egyszer künn járt a vásáron.  
Kis lovamnak sehol párja nincsen,  
Csak az kár, hogy fából van a kincsem. 
 
Forrás: Cimbora - Jó gyermekek képes hetilapja,
Szatmár, 1922.

Kicsi csikó, pár napos tán,
nemrég érkezett a postán.
Ugrabugrál, jó a kedve,
anyja nézi elmélkedve.
Ő is bámul, néha pillog,
gomb a szeme, gyöngyként csillog.
Sörénye lóg a nyakába,
csillag hullott homlokára.
Egyszer-egyszer légyért kapkod,
farka lendül, böglyöt csapkod.
Néha hátát vakarássza,
időnként a fejét rázza.
Fülecskéit rezegteti,
patácskáit kőhöz veri.
Zabot eszik, szaporázza,
kivillan a foga máza.
Fűben fekszik elterülve,
cifrázgatja állva-ülve.
Anyját bújja, csecsét nyúzza,
és a napot átalussza.


Zelk Zoltán - A költő szerencséje

Egyszer majd én is kimegyek
a lóverseny pályára ---
fülembe súgja Krúdy úr:
Az ötös lovat játssza...
Bajszos, szép arcát emeli
a gyűrött turfújságból:
Persze, hogy azt, csak az ötöst...
mondja Hunyady Sándor.És dobognak már a lovak,
forr, sistereg a pálya -
mint Krúdy úr pegazusa,
úgy röpül az a sárga!
A többi tíz, amíg lohol,
az ÖTÖS beröpülte

Nyírséget már és Óbudát,
úgy száll vissza a fűre.
öt hossz? tíz hossz? ezer talán!
A végét mondom már csak,
mikor Krúdy és Hunyady
éppen konflisba szállnak
s én mondanám, hogy Köszönöm,
de mire szót találok,
a fellegek közt viszi már
a ló a két varázslót:
a konflist is az az ÖTÖS,
ő röpíti az égen...
s én állok csak, mi mást tegyek,
számolva tenger pénzem.

 


 


Karácsonyi lovas versek:

 


Tarbay Ede - Szállingó


Puha hó, szállingó,
Ezüst-szőrű kiscsikó,
Nevetés a csengője,
Gyertyafény a gyeplője,
Jégsörényes, szeme szikra,
Csillagot rúg víg patkója,
Puha hó, szállingó,
ezüst-szőrű kiscsikó.
 
Kép forrása: www.puszika.hu


Makám - Fut a tél lova
/dalszöveg/

Fut a tél lova, mi a hó neki?
Csikorognak a kocsi kerekei.
Fut a szélben, fut a tél maga,
Mielőtt még a nyár érne haza.

Jön az ősz is, bekopogtat,
Csupa zuzmó, jég az ablak.
Mit csináljak, hova menjek?
Januárban kinevetnek.

Jön az új tavasz, csak a tél lesi.
Gyere gyorsan, végre ess neki.
Ne dörömbölj, ne kiáltozz,
Újra fecske jön a házhoz. 

Forrás: www.zeneszoveg.hu


Unger Lívia - Álmaid lova


Álmaid lova
Végtelen mezők
Vad lova táncol,
Túl minden erdőn,
Oly messze, távol!
 
Végtelen álmok
Kósza árnya...
Széllel száguld,
S mégsem fárad.
 
Túl a képzeleten,
Túl a gondolaton;
Őt ott leled meg,
Vadon, s oly szabadon!
 
Éjfekete sörényt
Repít a szél,
Álmaid örvényén
E ló örökké él!  

Forrás: www.poet.hu

Devecsery László:
Egy gyermekkori karácsonyra


Forrás: szombathely.hu

Világra jött a kiscsikó.
- Nézd meg, fiam! - szólt nagyapó.
Selymes karácsony-este volt,
büszkén követtem nagyapót.

 
- Nem látta senki kívüled,
simogasd, szeresd, így kívánj
nékik is boldog ünnepet!
Könnyű pelyhekben hullt a hó.
Anyjához simult a csikó.
Betlehem-istálló-meleg...,
nem űz ki senki tégedet...
 
Hazáig számoltam léptem,
a csoda is elkísérjen...
Nyitottam szobánk ajtaját,
szótlan néztem a csodát:
a csillag-játékú fát...
Csikó-örömmel, szilajul,
öleltem apám és anyám,
titkon mosolygott nagyapám...
 
... odakint pásztorok énekeltek.

További Lovas Versek

„ó bár tudnék lóúl dalolni
zablát kantárt rám Múzsa fonna
abrakom hymni odi psalmi
nyeregbe Orpheus pattanna…”
Weöres Sándor Le Journal


„Lovam lába halkan csendben
Tipeg topog fű se rezzen,
Szépen lassan andalog
Táncol mint az angyalok…”
Pintér Zoltán Lovam hátán
Jönnek majd fekete,
vörös, sárga lovak,
örvendezzetek a
fehér csikónak!
Zsoltárt ficánkol a
Duna-Tisza között,
leendő lovasa
házamba költözött.
Kovács Géza A fehér csikó
Lám a lovagkor füstbe mén,
éhen döglik a büszke mén,
de zabban, szénában a fránya
szamárnak sose lesz hiánya.
(Heine)
"Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön."
Ady Endre Új s új lovat
Puszták ezer bitang lova,
szélnél vadabb,és mind szabad,
mint habzó tengeren a hab.

 

Én veled vágtázom, tudod hogyan
túl a medvén és a jávorszarvason.
Én veled vágtázom télen és nyáron
ezen a gyönyörű tájon.
Én veled vágtázom, hol nincsen határ,
Veled vágtázom, amíg csak akarod.

  Byron, Henry James


 

Romhányi József: LÓVERSENY

De sok deli mén
a pálya peremén.
Csupa finom formás!
Egyre fogam fenem én!
Húszat tettem tétre,
erre a sötétre.
Másik húszat helyre,
itt e helyre pejre.
Helyén van már mind itt!
S az indító indít.
Most galopp, majd vágta,
mert oldalba vágta
lovát a lovasa vasa a hasán,
most érnek a kanyarba
nyargalva???
De nézni ezt nem élvezet.
Nem látszik, hogy melyik vezet,
egy ember ordít nyersen:
csalás ez a verseny!
Verseny ez a csalás: ordítom fordítva,
s kezemben a "Turf"-ot fordítom ordítva.
Odanézek, s bennem háborog az ebéd
legelöl látni a legsilányabb gebét,
s én csak nézem, nézem elmerengőn:
így tehát elúszott mind a negyven pengőm!
Negyven kerek pengő,
ez hatalmas vagyon!
Üssenek agyon!

 

 

Ady Endre - AZ ELTÉVEDT LOVAS    

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.


Ady Endre - Új s új lovat

Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hû útra-kelõt,
Hogy sóbálvánnyá ne meredjek
Mai csodák elõtt.
Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.

A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.

A nagy Nyíl az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhíttatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.

Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendõk
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.

Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Elõbbre és tovább.

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.


Füst Milán - EGY MAGÁNOS LOVAS


Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép,
Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.


Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap
Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva
Füstöt vet a fény s eliramlik. . . S ami túl van az alkonyaton,

Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt.
Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj
S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken
S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős?
Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? - A néma mozgalom
Nem tudja, nem felel...
S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, -
Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel.

Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet
Előszeded. . . S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd,
Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap.
És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan : -
Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked? 


Magyar László András: Két lóvers

1.
Dzsáfár, a vezír, hószín paripán
seregét rendezgeti éppen:
"Mahmúd, te a balszárnyat vezeted,
s Ali küzd hadainak közepében,
Qámár a gyalogság élire áll,
Abdullé lesz a sok íjász,
jobbról Ma amún támad, s a török
lovasok kapitánya ma Níjáz."

Dzsáfár lova mindent hall, meg is ért
(ami kész csoda egy paci szintjén),
megrázza fejét, prüszköl keserűn:
"Jó,jó, de a ló ki? Megin én?"

2.
Egy zoofil, lovába belezúgva
fejest ugrott a fortyogó Vezúvba,
mert azt mondta egy alávaló vátesz
néki, hogy - forrón - a láva lóvá tesz.



 


Sík Sándor - A magvető

Jön.
Nagy, néma árnyék, óriás lovon.
A verejtékes, nehéz éjszakában
Úgy nyúlik el rettentő ködalakja,
Úgy ölel körül mindent hidegen,
Mint a szívet a halálfélelem.
Setét lovát a föld vetette ki,
Párolgó teste úgy szövődött össze
Vér párájából, könnycseppek ködéből.
Feje fölér a felhők tengerébe,
Nehéz felhők elátkozott vizén
Ott úszik két világtalan gödrével,
Amelyből iszony s őrület villámlanak.
Ínyetlen arca onnan vigyorog le,
És onnan csillog fehér koponyája.
A régi rém az, a csonttestű Cézár,
A mindeneket meghajoltató.

Amerre megy,
Léptei alatt meghervad a föld,
És felnyög, hosszan, hosszan, súlyosan.
Amerre karja int:
Az őszült fákról pereg a levél,
A messzeségből véresen vonagló
Bukott lovak sikoltanak,
És megkonyulnak az emberfejek.
Amerre néz,
Az alvó mellre kísértetek ülnek,
A pisla mécs magasra csapkod rémesen,
&Eac

 

 






Hozzászólások:



Legtöbb lájkot kapott cikkeink:





















   
  tereplovaglás, fedett lovarda, lovas táborok, bértartás, csapatépítés a Bakonyban   Horze Lovasáruház   KLP   TAnita lovasbolt Érd   Barefoot   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés