keresés a lovardák között


Akikre büszkék lehetünk │Történelem és tradícióBaranta
│ Régi lovardák │ Dámalovaglás│ Csikósok  │Ménesek │ Magyar huszárok│  Lovasíjászat │ Magyar lófajták ││Az ősmagyarok háziállatai│ Az ősmagyarok háziállatai II.

ősmagyarok háziállatai II. (folytatás)

A "magyar" kutyafajták

Mivel a kutya faj rendkívüli genetikai változékonyságot és változatosságot, ember által formálhatóságot rejt magában, így nehéz a kutyák származását áttekinteni. A fajtatenyészés kialakulása előtt az állatok tenyésztésében a használhatóság és a belső értékek jutottak meghatározó szerephez. A pásztor számára másodlagos volt kutyájának kinézése, csak az volt a fontos, hogy megfelelően dolgozzon. A régi kutyafajták ezért területenként különbözőek voltak.

A magyar vitéz mellé sírjába nemcsak paripáját, hanem kutyáját is elföldelték, bár honfoglalóink kutyacsontvázai a temetőkben többnyire a sírok közötti gödrökben kerültek eltemetésre. A kutyát a honfoglalás korában is - csakúgy, mint annak előtte - elsősorban őrző, védő funkciója, vadásztársi segítőkészsége és képessége miatt tartották. A kutyák együtt vonultak gazdáikkal. Paleozoológusaink és kynológusaink nem egyszer elméleti vitát folytatnak a magyarokhoz kötődő és velük a Kárpát-medencébe érkező kutyákról. E viták már elcsitultak és viszonylag tiszta kép alakult ki ősi kutyáinkról. E vitát legdiplomatikusabban talán Ócsag Imre foglalja össze: "A jelenlegi nyolc nyilvántartásba vett és önálló fajként elismert magyar kutyafajta túlnyomó része a népvándorlás időszakában a hunok, az avarok, majd az őket követő magyarok és a később bevándorló besenyők és kunok pásztor- és vadászkutyájaként került a Kárpát-medencébe". A kutya volt az első háziasított állat, feltehetően a farkasból (Lupus lupus pallipesből) háziasították, de biztos, hogy kialakulásában más állatok (sakál, coyote) is szerepet kaptak. A háziasítás kezdetén az ember valószínűleg ébersége, őrző-védő képessége miatt került kapcsolatba a kutyával. Később e mindkét fél számára kedvező kapcsolat következtében egyre közelebb került egymáshoz a kutya és az ember, így a magyarok őseink életéhez is hozzátartozott az őrző-védő, a terelő és vadászó kutya. Kutyáink fajtáiból is visszakövetkeztethetünk őseink életmódjára és az őshazára, hiszen a magyarság kutyákkal együtt érkezett a Kárpát-medencébe.

A honfoglaló magyarság jellegzetes kutyáit a paleozoológusok három csoportba osztják: 1. rövid koponyájúakra, ahol a koponya alaphossza 131-7-151,6 mm közötti - ilyen a honfoglalás kori kutyaleletek 25 %-a; 2 a közepesen rövid koponyájú kutyákra, ahol a koponya alaphossza 151,6-165 mm között; ide a terrier jellegű kutyáink tartoznak; kutyaleleteink 16,6 %-a; 3. középnagy koponyájú kutyák , ahol az agykoponya közepesen széles és a homlok keskeny. A koponya alaphossza 165-172 mm közötti. E csoportba a karcsú juhászkutyák tartoznak; honfoglalóink kutyáinak 25%-a. Ezen túl még sokféle kutya került elő honfoglalóink sírjából.

"A magyar" kutyák a következők:

- I. A magyar őrzőkutyák.

- 1. A komondor (Canis familiaris pastoralis villosus haungaricus Raisitsi. 1924) a "kutyák királya"; régi neve: gubancos magyar juhászkutya", "selyemszőrű farkaseb", "pusztai komondor" vagy "lomposszőrű komondor". A "kunok kutyája"-ként szokták emlegetni; neve - qumandur - ősi török eredetű. Az ősmagyarok gulyáinak és méneseinek őrzésében oroszlánrész a komondornak jutott, mert megjelenése félelmet keltő, bátorsága példaszerű és küzdőképessége rendíthetetlen. Jó hőszigetelő bundája révén jól tűrte a kontinentális klíma szélsőségeit; a forró nyári meleget és a dermesztő hideget. A pásztorok csak fehér színűt alkalmaztak, mert éjjel jól meg tudták különböztetni a farkastól. Minden mozgó idegenre szemből támad, egy pillanat alatt ugrik és harapása halálos. A komondor, mint hűséges társ évezredeken át segített a pásztoroknak.

Nagy testű, gubancos fehér vagy fehéres szőrű kutya (40-60 kg). Hihetetlenül nyugodt, a nap nagy részét fekvéssel tölti, de éberen figyel és a legkisebb zajra is felfigyel. A komondor a világ legintelligensebb kutyái közé tartozik, itt is kiemelkedő empátiaképessége. Gazdája jó- vagy rossz hangulatát éppúgy megérzi, mint az idegen barátságos vagy ellenséges szándékát. Idomítani jóformán nem kell: a szükséges ismereteket génjeiben hordozza. Keveset eszik és kedveli a nomád viszonyokat; a falusi ház körüli hulladékkal is táplálható. A magyar komondor a XIX. században "feleslegessé" vált, mivel eddigre a nyáj ellenségeit felszámolták. Elszántságára, bátorságára jellemző, hogy a második világháborúban a fosztogató német, majd orosz katonák majdnem kiirtották ezt a fajtát, mivel kérlelhetetlenül őrizte a magyar lakhelyeket. A fajta újraélesztését 9 egyeddel kezdték meg a '40-es évek derekán, jelenleg mintegy 500 komondorkölyök születik évente. Az Egyesült Államokban keresett kutya lett, ott birkanyájat őriznek a prérifarkasok ellen. Németországban "bodyguard”-ok helyett ők őrzik az ékszerüzleteket, mivel rezisztens a gázspray ellen.

2. A kuvasz (Canis felmiliaris undulans hungaricus Abonyi L. 1935). szintén nagy testű (32-52 kg), erős kutya. A kuvasz szó állítólag sumer eredetű és annyit jelent, mint "a lovak kutyája", azaz a ménesek őrzőkutyája. A kuvasz feladata nem annyira a ménes terelése, mint annak őrzése volt. Ehhez rendkívüli állóképesség és éberség kellett. E kutyák Mongóliától a Kárpát-medencéig sokfelé élnek, de ettől nyugatra nem őshonosak. Arra, hogy a kuvasz honfoglalóink kutyája volt, arra a Keszthely-Fenékpuszta-i ásatások szolgáltatnak bizonyítékot. A XV. században a marhacsordákat is ezek kísérték és napi 25-30 km-t is megtettek. A legközelebbi rokona a kaukázusi juhász és a tibeti massif. A jelenlegi magyarországi törzsállomány 11 ezer; általában őseinket tisztelő magyar emberek tartják. Értelmes, könnyen képezhető fajta. Nem ugatós, de minden zavargásra azonnal reagál és támad. Manapság nagy gyártelepek őrzője, de alkalmas személyvédelemre és nyomkövetésre is. Régebben 4-5 kuvasz rendbe tudott tartani egy egész nyájat. ezért újra nagy lehetőségek nyílnak számukra. Intelligens, kis ételszükségletű mutatós kutyafajta, a nomád életkörülmények között is megél.

II. Magyar pásztorkutyák (terelő kutyák)

1. A puli (Canis familiaris ovilis villosus hungaricus Raisits 1924). Pásztorkodó őseink terelőkutyája, régebben "vízikutyának" nevezték, mert főként a zsombékos helyekre elkalandozott állatok kihajtására használták. A pásztorok szerint "olyan okos, mint az ember, meg is érti az embert, nemcsak beszél, hanem gondolkozik is". ősi keleti fajta¸ első ábrázolása a sumer Eriduból (Abu Sahrainból) származik a Kr. előtti 3800-ból. ősi sumer neve: puli. A hagyomány - és a kutatók szerint - a puli azonos az ősi tibet doggal vagy a tibet- terrier-el. Az 1400-as évekből maradt olyan híradásunk amely szerint "a magyarok ősi terelő pásztorkutyája a lompos szőrű és kis termetű eb - a puli - volt". Fennmaradását a pásztorkodó életmódnak, a nyájnak és a pusztának köszönhette. Az idők folyamán megjelenési formája sokat változott. A pulitulajdonosok legendákat mesélnek intelligenciájáról. Közepes testnagyságú (10-15 kg), energikus, nagyon élénk vérmérsékletű állat, rendkívül tanulékony, kifejezetten bátor, szinte semmitől sem fél. Legnagyobb értéke munkakészsége. Nem kell külön képzésnek alávetni, ha egyszer-kétszer látta a terelést, a későbbiekban nagy pontossággal végzi azt. Hihetetlen gyorsasággal tanul meg bármit. Ma már a Föld minden részén vannak "puli klubok". Mivel pásztoraink inkább pumit és mudit tartanak, ezért a pulik egyre inkább a városokba szorulnak, ahol életterüknek nem megfelelő a környezet. Mai megjelenési formáját csak mintegy száz évvel ezelőtt nyerte el, őse hasonlított a Lhasa apsor-ra és a Si-cura kutyákra. feltételezhetően mindkét kutyafajta egy közös őstől származik.

4. A pumi (Canis familiaris ovilis villosus terrarius Raisitsi. Anghi 1935). A XVII-XVIII. században alakult ki. Valószínűleg a puli és német, illetve francia terelőkutyák kereszteződéséből jött létre. Rendkívül élénk, nyüzsgő állat. Kedvencként nem igen terjedt el, viszont a pásztorok leggyakoribb segítőtársa. A lakott településeken gyorsan a ház jó őrzője lesz.

5. A mudi (Canis ovilis Fényesi. Anghi 1936) kialakulása a XIX. század végére, a XX. század elejére tehető, amikor kínológusaink határozottan leírták és különválasztották a pulit és a pumit. Hamarosan kiderült, hogy e két formától eltérő harmadik pásztorkutya jellegű egyedek - a mudik - is kereszteződtek szerte az országban. Az előbbi két kutyánál csendesebb, de a terelés vérében van és kevés tanítást igényel. Bátor, erős, rámenős kutya, házőrzésre is kiválóan alkalmas. Még vaddisznó-vadászaton is nagy hasznát veszik.

III. Magyar vadászkutyák

Kutyáink őse, a farkas már a jégkorszak kezdetén falkába tömörült, értelmes vadász volt. Amíg az ember életmódjához hozzá tartozott a vadászat, kutyái is mint vadásztársak töltötték be szerepüket. Amikor az ember áttért a földművességre, a kutyák szerepe is bővült amellett, hogy megmaradt régi funkciója - a vadászat - is. ősi vadászkutyáink nagy része ma is élő fajta, de már valamennyit nem használják vadászatra. A szelindekek, a hajtókutyák és a kopók mellett a vizslák és az agarak voltak a solymászáskor legszívesebben alkalmazott kutyák. Okos, engedelmes kutyák ezek, kitűnő szimattal rendelkeznek. Ezek terelték a háló felé a felrebbentett fürjet, a foglyot és ugrasztották ki vackából a nyulat.

6. A magyar agár. Az ember mellé szegődött kutyák eleinte csak segítették az embert a vad elejtésében, s ennek fejében megkapták azt, amit az ember meghagyott. Mielőtt az ember az íjat és a nyilat megszerkesztette, vagy azzal egyidőben már rendelkezett olyan gyors járású, a száguldó vadnál is sebesebben futó kutyafajtával, amely megszerezte számára a zsákmányt. Ez a kutya lehetett az agár őse. A magyar agár eredetére vonatkozó feltevések szerint a népvándorlás folyamán Ázsiából Európába özönlő nagyállattartó lovas népek rendelkeztek agár típusú kutyákkal, melyeket futó vadak elfogására használtak. Az agár eredetét nem ismerjük; legrégebbi emlékeik az egyiptomi és a babyloni kultúra idejéből származnak. A honfoglaló magyarok minden bizonnyal hoztak magukkal Európában eddig nem ismert agarakat. E kutya nemcsak kitűnő futó, hanem bátor, szívós fajta, futó nyúl, őz, szarvas sőt farkas vadászatnál is eredményesen használták.

7. A magyar vizsla (vagy simaszőrű magyar vizsla) őshonos magyar kutyafajta. Mai standardját 1982-en fogadták el. A bozótos, sűrű, áttekinthetetlen terepen vadászó ember segítőtársa lehetett a jó orrú vizslák őse. A magyar vizsla zsemlesárga színű, könnyen és gyorsan idomítható, a durva bánásmódot nehezen tűrő, igen intelligens, kiváló memóriájú és jó kombinációs készségű magyar kutyafajta. Jó szimatú, jó vadmegállító- és elhozási hajlammal megáldott a magyar vizsla. Valaha apróvadak vadászatára használták. őse az Ázsiából a magyarokkal érkezett vadászkutyafajta volt, más kutatók szerint a magyaroknak a IX. században behozott keleti kopóját keresztezték a Kárpát-medencében talált kopókkal és így alakult ki a magyar vizsla. A magyar vizslát már a XI. században ismerték. Híres volt Balassi Bálint magyar vizslatenyészete. Régi magyar közmondás úgy tartja, hogy ha az összes többi vadászkutya ki is pusztulna, a vizsla valamennyit képes lenne helyettesíteni. Van a magyar vizslának egy drótszőrű változata is, amely középnagy, erős testalkatú, sárga drótszőrű vadászkutya. Intelligens, ragaszkodó és kiegyensúlyozott állat.

8. Az erdélyi kopó (magyar kopó vagy pannón kopó). A mai erdélyi kopók őseiben a magyarok által behozott és az itt találtak kereszteződései. Leginkább Erdélyben terjedt el. A lóról való vadászat őseinknél is a kedvelt vadászati módok közé tartozott. A pannón kopókról hivatalosan először csak a középkor elején hallunk, amikor Európa-szerte divatossá vált a kopózás. Nevét egy 1237-ből származó oklevél is említi. A Bécsi Képes Krónika a magyarok őshazáját ábrázolva ilyen kopót ábrázol. Középnagy testű kopófajta, jóindulatú, bátor, szenvedélyes és kitartó vadászkutya, vadkeresésre és elhozásra egyaránt alkalmas. Kitűnően hajt és eredményesen lefogja a vadat. Hajtás közben magas csengő hangot hallat, állóra ugat. Gazdájához ragaszkodik és azt meg is védi. Nagy magyar főurak (Mátyás király, a Rákócziak és a Zrinyiek) kedvelt sportja volt a kopózás. A hosszú lábú kopó inkább a nagyvadra, míg a rövid lábú rókára, nyúlra volt használható.

- A kutyára való esküvés. A kutyára tett eskü és a kutyaáldozat egyszerre közvetített üzenetet és intelmet az esküvőnek. A kutyára való esküvés hátterét egy mitikus történet világítja meg, amely kizárólag a török népeknél ismert. Eszerint "a szőr nélküli kutyát az Isten az újonnan teremtett ember védelmére rendelte. A kutya azonban a védelmi parancsot megtagadta, mivel az ördög egy bundával megvesztegette, Így az Isten a kutyát büntetéssel sújtotta". A kutya különös tiszteletnek örvend a kínaiaknál. Hitük szerint az égnek szentelt fehér kutyák őrzik az uralkodót a túlvilágon; ezért állítottak fel kutyaszobrokat a császárok sírjai elé. Az ősi török népeknél a farkas mellett a kutya volt a totemisztikus ős és a népek vándorlását meghatározó "vezér", de a kutyák vezették a lelkeket a túlvilágra is, ahol nyájak őrzőiként és a vadászatnál szolgáltak. A belső-ázsiai népeknél - így a magyaroknál is - a kutya feláldozása a szerződéskötésnek fontos része volt. Nem számított szokatlannak, hogy keresztény uralkodóknak "pogány" fejedelmekkel kötendő szerződéseik alkalmával a Bibliára, a keresztre vagy egy ereklyére tett esküvés mellett kölcsönösség alapján a másik fél szokásait - így a kutyára való esküvést - érvényesítették. Theotmár salzburgi érsek 900-ban a pápának írt levelében a frankoknak a magyarokkal kötött szerződésükről számol be, amelynek megkötésekor a magyarok "kutyára, farkasra és más istentelen pogány dologra" esküdtek. Ugyanilyen szerződést kötöttek a magyarok a morvákkal, a bizánci császárok 580-ban az avarokkal, 815-ben a bolgárokkal és 917-ben a besenyőkkel.

A "teve-kérdés"

Belső-Ázsiában őshonos a kétpúpú teve - a Camelus bactrianus. őseink őshazájában, majd közép-ázsiai szálláshelyén és vonulásuk déli szegélyén élt e teve, amelyet "kiegészítő" állatként ők is alkalmaztak. Került elő teve honfoglalás kori hagyatékunkból (Czeczericz helységből) de tudjuk, hogy III. Béla királyunk 1189-ben Barbarossa Frigyes kereszteseinek három vagy négy tevét ajándékozott. Erről az eseményről Lübecki Arnold és Ansbertus is megemlékezik. Olvasunk róla Anonymusnál: "Árpád vezér tanácsot tartva elküldte követeit Salán vezérhez, és küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút". A Bécsi Képes Krónika a "kunok bejövetele" fejezetben tevét ábrázol.

Méhészet őseinknél

A méh (meh) és a méz (mer) szavaink a legősibb, legkeletibb török népeknél ugyanebben a formában ma is előfordul. Nem tudjuk, hogy melyik nép kezdte el a méhészetet, de a Kínai Évkönyvek szerint ők már a Kr.előtti 2000-ben ismerték. A Stein Aurél által 1913-1915 között feltárt a Kr.utáni első századból való belső-ázsiai Turfán melletti asztanai aknasírban méhészeti jelenetek (méhek és kaptárak) láthatók. ősi méhészkedő nép vagyunk, az Árpád korban már sok helységnevünk (Födémes, Méhész, Méhes, Méhlő, Sonkolyos) és személynevünk (Méznevelő, Mézművelő, Mézadó) tanúskodik erről.

Állattartás őseinknél

Árpád magyarjainak az állattartás és a földművelés két egyenrangú ősfoglalkozása volt. Nem egyik alakult ki a másikból, hanem mind a kettő egymás mellett élt. Az állattartás külterjes volt, amint azt belső-ázsiai feltárások vagy akár a Gödöllő-Babat völgyi Árpád kori templom, veremházak, faházak és karámok egysége is mutatja. Állatainkat őseink szállásukon karámokban tartották, amennyiben sok állatuk volt, azok egy részét elvitték távolibb legelőkre legelni, de télire mindig visszatértek szállásukra. Téves az a nézet, amit Hortobágyon és Bugacon a külföldieknek mutogatnak, mintha a magyarok állataikkal csak úgy ténferegtek volna a nagy pusztaságban. A "kalandozások idején" idegenbe vezetett hadjárataink jól mutatják, hogy lovaink hideget-meleget jól tűrő állatok voltak, amelyeket az istállózás nem kényeztetett el, télen azonban maradandó épületekkel épített szálláshelyeinken karámba zárva éltek és részben maguk kaparták ki élelmüket a hó alól, részben pedig takarmányon éltek.

A vadászatról és a solymászatról

Ellentétben a velünk erőszakkal rokonságba állított finnugor népekkel, a magyarok ősei sohasem éltek gyűjtögető-halászó életmódot. őseink egy része nyájaikat, gulyáikat, csordáikat és ménjeiket szálláshelyüktől közelebb-messzebb terelgetve legelőváltós pásztorkodó nagyállattartó életmódot folytatva jutottak el Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe. A szállásterületen élők intenzív földművességet folytattak. Az állattartó életforma őseink történetében azt jelentette, hogy mindennapi gazdasági biztonságot adott a közösségnek, a társadalmat nem szolgáltatta ki a vadászat- vagy egyéb élelemszerzés kockázatának, esetleg sikertelenségének. őseink mégis vadásztak. A régi és mai lovas népek vadászati hagyományai jól tükrözik az ősi, íjász vadászati módokat. A kínai történeti írók közlik, hogy a hsziungnúk minden évben közös nagy vadászatokat rendeztek, ezek azonban nem hússzerzés célját szolgálták, hanem afféle hadgyakorlat jellegűek voltak; az összetartozás érzését fejezték ki és kultikus célokat szolgáltak.

őseink vadászatának egyik célja állatállományuk védelme volt; a legelők környékéről kíméletlenül ki kellett pusztítani a ragadozókat (farkast, medvét). Másrészt vadászatok alkalmával lehetett a férfikorba kerülőket harcra edzeni, megtanítani a nyeregből való íjászatra, a dárdával és a gerellyel való bánásra és a bátorságra. Erről Anonymusnál ezt olvassuk: "Az ifjak majdnem minden nap vadászaton voltak, aminek következtében azon időktől fogva máig a magyarok a legjobbak a vadászatban megelőzve más nemzeteket". őseink vadászata másodlagosan az öltözködéshez szükséges néhány anyag megszerzésére (vaddisznó-, medve bőre, róka prémje stb.) is irányult. A leánykérésnél - ezt Dzsajhánitól tudjuk - fontos szerepet játszott a coboly, a hermelin, a mókus, a menyét, a nyest és a róka prémje. Végül a vadászat szórakozás céljait is betöltötte; őseink tulajdonképpen mai értelemben sportvadászatot űztek. A régebbi időkben a vadászat nem a gazdagok kiváltsága volt. Mindenki szabadon vadászhatott, aki valamely nemzetségnek, illetve törzsnek származásánál fogva tagja volt.

Többféle vadászatot ismertek. Legnagyobb jelentőségű a csoportos vadászat volt. A Mongolok Titkos Történetében olvassuk, hogy a harcosok béke idején nagyszabású vadászatokat rendeztek és ezeken gyakorolták a hadmozdulatok rendjét, a zászló- és kürtjeleket. VI. León bizánci császár részletesen leírja a türkök hajtóvadászatát. őseink vadászatuknál használták a "zengő nyílvesszőt", amely egyrészt felugrasztotta a kisvadakat, másrészt azok hangját utánozva kicsalta azokat búvóhelyükből. őseink használtak különféle csapdákat, bár életükben az ilyen vadászatnak nem igen volt jelentősége. Honfoglalás idején a Kárpát-medence igen gazdag volt vadban (medvében, őzben, vaddisznóban, bölényben, hiúzban, zergében, jávorszarvasban, gímszarvasban, szikaszarvasban, dámban, kőszáli kecskében, muflonban nyúlban, hódban, fácánban, vadpulykában fogolyban, fürjben, vadkacsában stb.). ősi vadászatunk nem ezen állatok kiirtására irányult, hiszen őseinknek állathúsban soha nem volt hiánya. Ez volt az oka, hogy nem tudunk arról, hogy bármikor is veszekedés tárgyát képezte volna az itt élt őslakosság és honfoglalóink között a vadászterületek tulajdonjoga. őseink lovaglási tudása és íjkezelése a kalandozások kora lejárta után a vadászatokban maradt fenn. A magyar vadászok - kivéve az "úrvadászokat", a pénzért vadászokat és az orvvadászokat - ma is virtusból és szenvedélyből vadásznak, amely vadászat nemcsak a fegyver dolga, hanem a vaddal való küzdelemé, a bátorságé, a tapasztalaté és a tudásé. Ismerni kell az állatok természetét, vackait, éjjeli és nappali vadászútjait, itatóhelyeit és mozdulatait. A vad természete ezer év alatt nem változott. Bár a vadászat lehetősége a Kárpát-medencében a honfoglalás után mérhetetlenül nagy volt, ásatásokból kikerült állatcsontok azt bizonyítják, hogy ennek százalékos aránya csak 5%-ot tett ki, tehát őseink vadászata nem élelemszerzés célzatú volt.

- Az agarászat ősrégi magyar sport volt. Az agár talán az egyetlen vadászeb, amely nem idomítottság által, hanem atavisztikus üldözőszenvedéllyel párosult óriási gyorsaságával ejti el a vadat. Nyúlra, rókára és őzre használják. Az agarak sohasem szimatra, hanem szemre hajtanak. Honfoglaló őseink sportból és kedvtelésből és nem élelemszerzés céljából agarásztak. Mára nálunk e sportág kiveszett.

- A kopózás is ősi vadászati mód. A kopók régi magyar udvarházak reprezentatív tartozéka volt. őseink e vadászati ágat is sportként űzték; honfoglalóinkkal bekerült kopóink is e vadászati mód jelenlétét bizonyítják.

- A solymászat kifejezetten belső-ázsiai eredetű és a sztyepi népek egyik vadászati módja. Az idomított vadászmadárral való vadászat változatlan formában megérte a mát. őseink Belső-Ázsiából hozták magukkal a solymászat mesterségét; mai ragadozómadaraink nevei mind törökök (ölyv, sólyom, karvaly, torontál, bese, szongor, turul, kerecsen stb.). Számos helységnevünk (Solymár, Solymos, Kerecsend stb.) is őrzi e madarak nevét és régészeti leleteinken is gyakori a sólyommal való vadászjelenet ábrázolása, sőt honfoglalás kori sírból (a Csongrád megyei Mártélyról) is került elő altaji vadászsólyom (Falco gyrfalco altaicus menziber) csontváza. Szent István idején a szolgáltató rendek között ott találjuk a solymárokat, fészekszedőket és sólyomnevelőket. Árpád-házi királyaink solymászatáról egy 1136-ból származó írásos emlékünk van, de a XIV. századi Képes Krónika is megemlékezik Könyves Kálmán solymászatáról. III.- és IV. Béla királyaink szenvedélyes solymászok voltak; pénzeikre is solymász-jeleneteket nyomattak. A katolikus egyház, mint ősi "pogány" hagyományt nem nézte jó szemmel e sportot; egy 1279-ből származó zsinati határozat szerint "ha valamely szerzetes sólymokkal vadászaton éretik, bárkinek megengedtetik, hogy azokat elvegye tőle".

A Kr. előtti III. évezredből Egyiptom óbirodalmi korából már ismerünk sólyomábrázolást -, igaz ekkor még Ré napistent sólyom fejjel, Hóruszt pedig teljes sólyom képében ábrázolták. Vadászmadárként való ábrázolása a Kr. előtti VIII. századból az Újasszír Birodalom Dur-Sarrukin (ma Korshabad) városából származik. Hasonló képet láthatunk Persepolisban a Kr. előtti VI. századból. A kínai Han-birodalom idejéből (Kr.e. 206 - Kr.u. 220) vadat űző ragadazómadarakat festettek le, de ismerték a solymászatot a görögök is. A régi pusztai művészet sokszor és nagy hozzáértéssel ábrázolta a sólymot, a solymászt és áldozatát.

őseink jobban szerették a már kifejlett madarakat befogni, mint a fiókákat felnevelni, hiszen a felnőtteknek már volt tapasztalatuk a vadászatban. A sólymokat sohasem kínozzák, inkább dédelgették. Kézből etetik és a fejet védő sapkát egyre hosszabb időre veszik le a sólyom fejéről. A nevelés ideje kb. egy hónapig tart. A sólymok nagy sebességgel már a levegőben eltöri áldozatának hátgerincét. Keskeny, hosszú szárnyaik és a nagy sebesség miatt főleg nyílt terepen vadásznak vele. A pusztai népek erejük, gyorsaságuk és emberi nézőpont szerinti lovagiasságuk miatt gyakran választották "szent", tiszteletreméltó állatuknak a levegőnek ezen urait. A solymászat rendkívül nagy megbecsülését bizonyítja, hogy Árpád nemzetsége a turul nevét viselte címerében. A magyar solymászat nagy hírű volt, még a középkorban is magyar solymászmester tankönyvét használták Európában.

Írta: Dr.Kiszely István
Forrás: http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/index.html






Cikkajánló:


Hozzászólások:

























   
Horze Lovasáruház   KLP   Lovasvilág Lovasbolt   Decathlon   Tanita Lovasboltja   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés