keresés a lovardák között


Nagy Gábor begyógyult sebekkel
Klasszikus hős marad

Hősszerelmesként indult a pályán. Mikszáth Kálmán A fekete város című regényének Zsurzs Éva rendezte tévéfilm változatában Fabricius Antalt alakította. Huszonkét éves volt, a színművészeti főiskola hallgatója. Friss diplomásként Keleti Márton filmjében, a Bob hercegben a címszerepet kapta. A siker megduplázódott. Nagy Gábor a szó legnemesebb értelmében a hetvenes évek egyik legnagyobb sztárja volt. Később is többször állt a kamera előtt. Mészáros Márta és Fábri Zoltán által a Szabad lélegzetben és Az ötödik pecsétben jutott komoly feladathoz. Aztán csendesebb időszak következett az életében. Már ami a filmezést illeti. Színpadon ugyanis folyamatosan játszik. Két lánya közül az idősebbik már unokával is megajándékozta, második házasságának a gyümölcse még csak hétéves. A kiegyensúlyozott nagypapa boldog édesapa, aki színészként sem tartozik megkeseredett kollégái nem éppen gyér csapatához.

Különös érzés lehet évről évre viszontlátnia magát ugyanabban a szerepben. A fekete várost ugyanis – és ez így van rendjén – szinte minden esztendő végén műsorára tűzi valamelyik tévécsatorna. A televíziós filmmúzeum egyik legendás alkotásának főszereplőjeként találkozhat egykori önmagával.
Egyetlen rossz érzésem van a dologgal kapcsolatban, noha nem lettem negatív beállítottságú. Azt tapasztalom ugyanis, hogy aki annak idején nem élte meg élményszerűen ezt a filmet, arra nem hat annyira. A mai fiatalok valahogy nem nagyon mozdulnak rá. Most, hogy kiadták DVD-n, kapok pár levelet, de ismételten csak az a korosztály jelzi vissza az örömét, amelyik a hetvenes években is szerette a filmet. Lehet, hogy a mai fiatalok azért tartózkodnak tőle, mert a regény kötelező olvasmány, arról nem is beszélve, mennyit változott az ízlésvilág, és milyen sorozatok készülnek manapság.
Sajnálom, hogy az érték ennyire háttérbe szorul, hogy a mai gyerekek, de még az ifjabb kollégáim is, nálam sokkal nagyobb színészeket sem ismernek. Mint mesterség elképesztő mértékben devalválódott a színészet.

Mit felelhetek erre? Akárcsak az én szakmám. Újságíró is lehet bárkiből. Mint ahogy színész is.
Ma napi sorozatok ontják a »sztárokat«. De az is elég, ha beül az ember egy délutáni show-ba, máris híressé válik.

Tizenöt percre, ahogy Andy Warhol mondta.
Miközben nagyon tehetséges emberek, szerep híján, nem jelenhetnek meg sehol.

Ön most a soproni színház tagja.
Ez a kilencedik évadom Sopronban. Regénybe illik, ami előtte volt. Amikor az Arizona Színház az utcára került, Mikó István állt a társulat élére, az ellehetetlenüléstől mentve meg húsz-huszonöt embert. Ez a csapat került le Sopronba, a szakma szemében azonban mind a mai napig nem létezik ez a társulat. Fővárosi kritikusok nem járnak az előadásainkra, fesztiválra nem hívnak bennünket. Sopronban játszani egyfajta kitaszítottságot jelent. Ezt mi így éljük meg. Pedig az eredeti tagokból már csak hárman vagyunk, az átok meg is szűnhetne végre.

Tagja volt a Törőcsik Mari vezette egykori Művész Színháznak is.
Rövid ideig. Van ennek egy furcsa magyarázata: két Maár Gyula-filmben játszottam. Ennek köszönhetően amikor Mari megpályázta a színházat, megsúgta, hogy ha megkapja, engem mindenképpen szeretne megtartani az Arizona társulatából. Számomra ez óriási elismerés volt akkor. Pedig Mikóval szemben tulajdonképpen árulást követtem el. ők utcára kerültek, én elfogadtam Mari ajánlatát. Évad végéig olyan emberekkel voltam egy színpadon, akik tudták, hogy a következő szezontól nincs szerződésük. A Művész Színházban azonban erkölcsi és morális mélypontra jutottam. Komoly feladat hiányában nem éreztem jól magam. Törőcsik Marit aztán csúfondáros körülmények között menesztették, jött Csiszár Imre, aki nekem mondott fel, a Művész Színház élszínészei megalapították a maguk társulatát, oda nem hívtak… ezek iszonyú sebek voltak! Mikó István viszont döbbenetes módon az »árulásom« után is vállalt, így kerültem Sopronba.

Boldog lehetett.
Megtépázott lélekkel? Nehéz volt. Szerencsére olyan közösség, olyan szeretet és nyitottság fogadott, amilyet Budapesten azt megelőzően már évtizedek óta nem tapasztaltam. Amikor a Tóték Postását játszottam, egészen közelről láttam az arcokat. Szinte együtt lélegeztek velünk a nézők, olvasni tudtam a szemükből. Ott és akkor kaptam vissza a szakmába vetett hitemet. Schwajda György a Művész Színházban azt mondta: koromnál és alkatomnál fogva semmire sem tud használni, Valló Péter viszont az Arizonában csak karakterekben tudott elképzelni. Akkor hogy van ez? Aztán jött Szilágyi Tibor, és most, a Tizenkét dühös emberben a tizenkettedik esküdt vagyok. A reklámember. Ez fantasztikus előadás, végig mindenki a helyén van, és megállás nélkül játszik. Még a kollégáimat is sikerült meglepnem, annyira kivetkőztem magamból a szerepben. Nem is feltételeztek ilyen hangot tőlem.

Amikor Bob hercegként fürdött a sikerben, már a Vígszínház tagja volt.
Ott sem kényeztettek el. Játszottam a Popfesztiválban, a Harmincéves vagyok-ban, az In memoriam Ö. I.-ben. Ez utóbbi volt az egyetlen produkció, amelyben komoly feladatot kaptam. Katonaszökevénytől kezdve sokféle figura lehettem az előadásban. Abban az évben váltam el az első feleségemtől, Pongor Ildikótól, és ebből eredően akkor kerültem a legközelebb a társulathoz. Amíg nős voltam, rohantam haza. Összement a függöny, átöltöztem, és már ott sem voltam. A válást követően azonban nem kellett rohannom. S mivel esténként ott maradtam a társalgóban, akkor ismertek meg és fogadtak el igazán a kollégáim. Olyan pozícióban hagyhattam ott a színházat, hogy éreztem: megszerettek. De akkor már mennem kellett. Szolnokra szerződtem.

Főszerepet játszott egy szlovák–német mesefilmben, a Sóhercegben is.
Csupán érdekességképp jegyzem meg: próbafelvétel nélkül, csak egy sima találkozás után kerültem be a filmbe.

Fábri Zoltán is önben látta meg Az ötödik pecsét ávós tisztjét.
Ezért ma is hálával gondolok rá. A művészfilmesek ugyanis könynyű kis sikernek találták A fekete várost és a Bob herceget. Fábri máshogy gondolkozott. Latinovits Zoltán mellé állított, aki iszonyú állapotban volt már akkor. Nagyon kellemetlenül viselkedett. A legnagyobb jelenetünket harmincötször kellett felvenni – miatta! Különböző pontokon rendre elakadt. Félre is hívott egyszer a Fábri, hogy »Gábor, a Zoli egészen mást játszik, mint ahogy én elképzeltem, de higygye el, fantasztikus lesz!« És megköszönte a türelmemet.

Mennyi belső erőre volt szüksége ahhoz, hogy ezekben a nehéz, nem sokat termő években talpon maradjon?
Azt kell mondanom: az időnkénti csendet saját magamnak is köszönhetem. Azzal, hogy nem jártam válogatásokra, szinte kizártam magam a magyar filmgyártásból. Negyven embernél többet persze ma sem foglalkoztatnak. Bármelyik filmet vesszük is, ugyanazok az arcok köszönnek vissza. Olyan jellegű alkotások, mint A fekete város vagy a Bob herceg, nem is készülnek már. Amit nagyon sajnálok: Zsurzs Éva A láthatatlan ember című Gárdonyi Géza-regényt szerette volna még filmre vinni, s én Zétát játszottam volna. De még az ő pozíciójával sem tudott annyi pénzt összeszedni, amennyire ehhez a filmhez szüksége lett volna. Nehéz pálya a miénk. Sokszor nagyon kegyetlen. Akit folyamatosan csak kis szerepekre kényszerítenek, annak egy idő múlva elkopik a hite és a lelke is. Annak az embernek pedig, aki nem hisz magában, tilos színpadra lépnie. Mit akar megmutatni, aki nem tud adni? Sopron a hitemet adta vissza, a legnehezebb időszakokban pedig mindig találtam magamnak valami egészséges időtöltést. Vagy a lovaglás, vagy a tenisz vitte el a felgyülemlett energiámat. Ez volt az én lelki terápiám. A sport. Fizikailag is, lelkileg is, szellemileg is mindig igyekeztem a lehető legjobb kondícióban tartani magam, hogy mindig kész legyek az adott szerepre. Nem rokkantam bele, ha nem jött feladat.

Apaként hogy tudott helytállni?
A válásom után, amikor Szolnokon játszottam, hétfői apuka voltam. Az volt a szünnap. De addigra már olyan intenzív kapcsolatban voltam a lányommal, hogy a vidéki létem sem jelentett törést kettőnk viszonyában. Bori ma már kint él Németországban, férjhez ment egy jó humorú német fiúhoz, a Siemens PR-menedzsere, és unokával ajándékozott meg nemrég. Kint voltunk náluk a nyáron… a férje, aki nem beszél magyarul, órákig beszélgetett a kisebbik lányommal, Julkóval.

Bizonyára nem a véletlen műve, hogy a második felesége is táncosnő.
Pedig a válásom után hosszú évekig be sem tettem a lábam az Operaházba. De a sors úgy hozta: másodszor is táncosnőbe szerettem bele. A válásom szépen zajlott. Nem járunk öszsze, de azóta is jó viszonyban vagyunk. Bori lányom annak idején az édesanyjánál maradt, aki új párjának két gyönyörű lányt szült. Huszonöt évesen házasodtam, de a válásunk után, érett fejjel olyan szabadságot kaptam, hogy senkinek semmivel nem kellett elszámolnom. Ezt követően találkoztam a mostani feleségemmel, aki tizenhét évvel fiatalabb nálam. Csodálatos nő. Tőle kaptam Julkót, aki mindkettőnket boldoggá tesz.

Mit érez, amikor ifjúkori önmagát látja a képernyőn?
Hogy izgalmas lett volna megélni egy nagy ívű karriert. Magabiztos, élesen ágáló kiskakas voltam A fekete városban. Nem lehetett igaza másnak, csak nekem. Ilyen volt a szerep, amely tökéletesen fedte akkori énemet. Azóta eltelt harmincegynéhány esztendő, amelyben megalkuvások is voltak, az empátiakészsége és a bölcsessége azonban növekszik az embernek. Színészként vannak be nem teljesült vágyaim, de ha szóba hozom őket, a feleségem nagyon okosan mindig azt mondja: »Gondold végig – hány kollégád kapta meg azt, amit te?« És igaza van. Tehát meg kell, hogy nyugodjak végre.

Tetszik a felirat a pólóján. Big Daddy.
A lányomtól kaptam.

Nagy papa vagy nagypapa?
Amikor kaptam, az első megnevezés volt érvényben. Ma már a második. És annak is a legboldogabb változata.

Szabó G. László

Forrás: Vasárnap 2007-01-05






Hozzászólások:



Legtöbb lájkot kapott cikkeink:



















 
  tereplovaglás, fedett lovarda, lovas táborok, bértartás, csapatépítés a Bakonyban   Horze Lovasáruház   KLP   TAnita lovasbolt Érd   Barefoot   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés