Lóháton mindenki egyenlő?

Te tudod, mi az a lovas parasport? Tudtad, hogy a fogyatékkal élők lovazása és lovaglása nem merül ki a lovasterápiában? A hazai lovas parasportolók mindennapjaiba Andics Bernadett, paralimpikon díjlovasunk ad betekintést. Mert idehaza is akadnak lovasok szép számmal, akik soha nem adják fel.

Ez az írás a Lovasok, akik soha nem adják fel című cikk olvasása közben felmerült gondolataimból született. A cikkben mozgássérült lovasokról volt szó, akik – egy jóléti államban – sérülésük ellenére sem adták fel az álmaikat. Egyikük a 2016-os paralimpiára készül, másikuk profi western-versenyek rendszeres résztvevője. A természetes reakció erre persze a csodálat és az elismerés.

Jómagam ezt épp ellenkezőleg éltem meg, kicsit elkeseredtem. Úgy gondoltam a kép több, mint rózsaszín, legalábbis magyar szemüvegen át nézve mindenképp.

A mai magyar valóság

Mielőtt a lovak felbukkannának, beszélnem kell arról, mit jelent ma a többség számára fogyatékkal élőnek, hátrányos helyzetűnek lenni. Amikor felteszik a kérdést, hogy "itthon miért nincs ilyen", azaz miért nem látunk, hallunk hasonlóan felemelő sztorikat, azt válaszolom: mert itthon a sérült emberek többsége nem is álmodhat ilyenről. Nem a fogyatékosság, hanem a társadalmi helyzet determinál – az egzisztencia, a környezet – ahol élsz, a család, ahová születtél. Ezek sokszor egy életre meghatározzák a lehetőségeidet. Fogyatékkal élőknél ez hatványozottan érvényes. 

Nem is olyan rég még zárt intézetekben éltek-tanultak a sérült emberek, s legtöbbjük számára a munka a mai napig is ilyen, "zárt közösségekben" folyik. Ezekben a közösségekben ugyanúgy belecsöppenhet egy élete során megrokkant, előzőleg komoly és felelősségteljes munkát végző szakember, ahogy sérülten született, állandó felügyeletet (segítséget), irányítást igénylő értelmileg akadályozott. A munkaasztalnál ülve aztán kettőjük között nincs különbség, de miféle egyenlőség ez?

Noha egyre több az olyan munkahely, ahol a munkaadónak érdeke, hogy sérült emberek számára élhető, méltó munkakörülményeket teremtsen, a keresetkorlát – azaz hogy a sérült, pénzbeli ellátásban részesülő dolgozó számára megszabják, mennyit kaphat maximálisan munkájáért – erősen befolyásolja az életszínvonalát, lehetőségeit, álmait.

A ló ad erőt a hétköznapokhoz

Ezért nehézkes hazánkban a fogyatékkal élők és a lovak találkozása. Néhány egyedi esettől, történettől, s a lovasterápiától, illetve egyéb, ló mediálta terápiáktól (később elmesélem részletesen, melyik mit jelent) eltekintve nem nagyon hallunk lovagló, lovazó fogyatékosokról. Talán ezért is csodálkozik rá mindenki a külföldön látottakra. Pedig itthon is vannak, vagyunk páran, akik ezt a falat próbáljuk bontogatni, akik azt szeretnénk, hogy a lovaglás, lovazás minél több fogyatékkal élő számára elérhető legyen

Hisz éppen a nehezebb, sokszor kilátástalannak tűnő, monoton hétköznapok, a nehéz élethelyzetek – illetve az ezeken való átvergődés – miatt számukra sokkal nagyobb segítség a ló társasága, a természet közelsége, mint az ép lóbarátoknak. Van olyan lovasom, akiben – értelmileg akadályozottként egy szociális foglalkoztatóban dolgozva – az tartja a lelket, az ad neki türelmet, viszonylagos nyugalmat a munkahét alatt, hogy szabadnapjain láthatja kedvenceit, a hátukon kirándulhat a környékbeli erdőkön-mezőkön, s a csapatnak ugyanúgy egyenrangú tagja, mint bárki más.

Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a lovakhoz való eljutás korántsem olyan egyszerű számunkra. Barátaink, adományozóink segítsége mellett is gyakran oda-vissza két-három órás utazást jelent, nem kevés gyaloglással.

S bár a lovasterápián kívüli lovazás, lovaglás közel sem olyan látványos és csillogó, mint a körülöttünk lévő országok némelyikében, vagy éppen a tengerentúlon, azért mégis van egy pár lovasunk, s jó pár szakemberünk, edzőnk, lovarda- és lótulajdonosunk, akik próbálnak tenni azért, hogy minél több fogyatékkal, illetve hátrányos helyzetben élő élvezhesse a ló társaságát. Róluk, rólunk szólnak majd ezek a történetek.

Ép koromban még magam is rácsodálkoztam a sérült lovasok világára, a versenysportra. Aztán, amikor magam is megsérültem, s belecsöppentem, rá kellett jönnöm, semmivel sem különb, sőt, nem is magasztosabb, mint az épek mezőnye. Ugyanazok a kérdések, problémák, lehetőségek és korlátok léteznek, csak „kicsiben”. Itt ugyanúgy látni erőszakot, „összecsomagolt lovakat”, ahogy példamutató, lóbarát hozzáállást, lovaglást is, akár az épeknél.

Jómagam is részt vettem paralimpián egy túralóval (2004 Athén), ami jól mutatja, hogy a segítő szándék ellenére mennyire gyerekcipőben jár hazánkban a fogyatékkal élők lovaglása, lovassportja. A világ azóta fényévekre húzott el mellettünk: a mai mezőny (elsősorban a díjlovaglás) nagy részét az itthoni épek is csak irigykedve figyelhetik. Egy-egy eredményesebb lovasra, nemzeti válogatottra egész iparágak épülnek, saját márkákkal, nevük fémjelezte edzőtáborokkal. Egy-egy külföldi sportlótenyésztő számára ugyanúgy dicsőség (egyben üzleti és reklámlehetőség) lovát sérült sportoló alatt versenyeztetni, mint az épek alatt.

Nem csak azért maradtam meg a "lovazásnál" és a szabadidősportnál, mert a fentiek itthon elérhetetlen álmok. Úgy gondolom, a lóbarát lovazás, lóhoz való hozzáállás és lovaglás fogyatékkal élőknél, vagy bármilyen szempontból hátrányos helyzetűeknél még fontosabb, mint az ép lovasoknál. A sporttal ez régebben abszolút nem fért össze, viszont manapság szerencsére, bár ügyetlenül, óvatosan, de közelít egymáshoz a kétfajta felfogás

Magam több mint négy éve dolgozom önkéntesen két, négylábú kollégámmal. Célunk, küldetésünk nem elsősorban lovaglás, lovagoltatás, hanem a ló megismerése, megismertetése, kikapcsolódás, pihenés a ló társaságában. Gyógytornászként eleinte főleg mozgássérültekkel dolgoztam, ám amikor sérülésem után magam is rövid időre szociális foglalkoztatóba kerültem, ottani kollégáim közül is kerültek ki lovasok, elsősorban értelmileg akadályozottak és látássérültek. Mostani csapatunk fél tucat sérült, és két-három ép lóbarátból áll. 

A ló viselkedésén, természetes szükségleteinek megismerésén túl persze lovagolunk is, ki-ki adottságai, ambíciója szerint. A hagyományos lovasoktatásban, terápiában használt eszközök használata helyett igyekszünk inkább a ló és lovas közötti bizalomra, illetve a lovas technikai tudására építeni, hagyatkozni. Sem speciális felszereléseink, sem speciálisan képzett lovaink nincsenek, de úgy gondolom, erre nem is mindig van szükség. Célunk, hogy az a lóbarát, aki általunk ismerkedik meg a lóval, a lovaglással, a későbbiekben bárhol, bármikor (ön)bizalommal közeledhessen a lóhoz, ülhessen a hátára. 

A legközelebbi írás már valamivel vidámabb lesz. A fogyatékkal élők és a ló kapcsolatának hazai színtereiről, a lovasterápiáról, gyógypedagógia lovaglásról, ló mediálta terápiákról és a fogyatékos sportról írunk majd röviden.

2015.03.18. Andics Bernadett
Fotók: ParaFenoMének

Hozzászólások